 Fábry Sándor |
Bár az utóbbi egynéhány évben mind több humorisztikus vénával megáldott fiatalember adja stand up komédiázásra a fejét, azért Fábry Sándor mindmáig e kutya nehéz műfaj legerősebb tehetsége. E tényről győződhettünk meg múlt vasárnap a szentendrei Városháza udvarán, a Szentendrei Teátrumban, ahol a népszerű, s egyszersmind a közvéleményt megosztó televíziós személyiség bő másfél órás önálló esttel örvendeztette meg helyi híveit. A neves dumagép teljesítménye még azzal együtt is imponálónak tetszett, hogy a felhangzó történetek éppúgy ismerősnek bizonyultak, akár az egyébiránt virtuóz módon alkalmazott retorikai eszközök, a halmozások és redundanciák, a mesemondás változtatás nélkül visszatérő szintagmái. S habár ezúttal is egykönnyen felismertük a produkció szándékolt trükk-jellegét, a zárójeles kitérők megannyi kacskaringója és a függőben hagyott sztorik észben tartása így is tisztelgésre késztetett.
 Fábry Sándor |
A kedélyes csapongás látszatát keltő, ám egészében akkurátusan megszerkesztett monológ Fábry legsajátabb terrénumát, az államszocializmus bepállott, főzelék- és cefreszagú világát pásztázta: SZOT-üdüléstől a vietnámi balzsamig, szovjet mosógéptől az Epokit ragasztóig. Az előadóművész irályát ismerve nem keltett meglepetést, hogy az irodalmiasan formált mondatok mindegyre valamely cifrább vagy közönségesebb obszcenitásba torkolltak. Ám ha meglepetést nem is, józan megütközést ébresztett a recenzensben e fájdalmasan sivár technika, amely oly bombabiztos hatással bírt az egybegyűlt közönségre. S nem csak azért, mert a négybetűs szavak, az anyagcsere kimeneti oldalán megnevezhető fiziológiai folyamatok és a genitáliák puszta felemlítése szerencsés esetben valamikor a késő kamaszkor táján megszűnik tuti poénként egzisztálni. Hanem mivel e gyakorlat profi alkalmazója láthatóan nem sokat tart gombnyomásra működő közönségéről, s hozzá a trágár fordulatokban nem nehéz felfedezni a monologizáló humorista személyes érintettségét, szinte aggasztó mértékű involváltságát. Aligha lehet ugyanis más indokát lelni annak, hogy egy, a világgal békében élő felnőtt az apai hímtagról, vagy épp a szülői alsónemű elülső és hátulsó részén található változatos elszíneződésekről sztorizzon. (Mindezt hozzávetőleg percenként saját ágyéktájának épületes látványt nyújtó körültapogatásával kísérve.)
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Ugyancsak figyelemreméltó jelenségnek tűnt, hogy Fábry tágasságot sejtető, frappírozóan sokszínű nyelvhasználata, amely olykor már-már a totalitás érzetét keltette (ez estén például a tárolóedények imponáló felsorolását kaptuk mindegészen a szilkéig és a csobolyóig), milyen kiábrándítóan közhelyessé és egyneművé válik, amint egy-egy kisebbségi csoportról szó kerül. Ilyesformán a szó szerint hajánál fogva előrángatott homoszexuális-tematika mindössze néhány otromba, szakállas poént termett (valamint az est első lelkes közbetapsolását), effeminálódott selypegéssel, kockázat nélküli árnyékbokszolással. S a bornírt világmagyarázatok megingathatatlan magabízása természetesen az estet bevégző cigányozó-szessziót is uralma alá vonta. A cigányok vagy épp “mennek bűncselekményt elkövetni”, vagy mértéket nem ismerő ízléstelenségükről tesznek tanúbizonyságot – hallhattuk a társadalmi hasznossággal nem vádolható előítéletek kétely nélküli megerősítését Fábry Sándortól. Mert bizony a humoristában nyilvánvalóan fel sem merült a legalább formális tapintatra sarkalló gondolat, miszerint a közönség soraiban akadhattak ilyen-olyan, tájékozatlanságból jegyet váltó kisebbségiek, akik belépőjegyük birtokában aligha áhították, hogy a pódiumon (nem is annyira potenciális) bűnözőnek vagy végletekig nőies korcsnak ábrázoltassanak.
Polgári humor – sommázhatnánk az estét, ha nem észlelnénk a tévedést, amely oly szoros, szinte baráti közösségbe vonja Fábryt és derült kedélyű nézőit. Mert hát polgárinak csak azok vélhetik e humort, akik összetévesztik a szalont a latrinával. Akárcsak Fábry Sándor.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008