A versenyszekcióban futó Haru utazása című japán road movie drámával, illetve a kosztümös, kardozós Vérző pengével ezúttal elkerültük egymást, ami fájdalmas mulasztásnak tetszik, mivel a többi, abszolvált film alapján egyszerűen nem hisszük el a Titanicnak, hogy az ázsiai filmgyártásból sikerült biztos kézzel nézhetetlen darabokat kiválasztani. Persze kicsit túlzunk most, hiszen éppenséggel meg lehetett nézni ezeket a filmeket is. De ha a Hideghal és az animációs kisfilm, a Bújócska lett volna a jellemző színvonal, a leglentebb, egy szavunk sem lehetne. Különösen ez utóbbi animációs rövidfilm, Morita Shuhei és Kuro Shiro alkotása tűnik pár nap távlatából is tökéletesnek.
 Bolondok háza |
Az egyébként meglehetősen egyszerű történet egy elhagyatott metropoliszban játszódik, ahol gyerekek rókaálarcban játsszák a címben szereplő játékot. Ezzel életüket kockáztatják: a játékosokra ugyanis öt démon vadászik. Mégis játszanak, mert a gyerekeknek ez a dolguk. A játék maga a (gyerek)lét. Mi pedig minden különösebb magyarázat, felesleges szó nélkül látjuk a játék kegyetlen alakulását, ahogy a gyerekeket sorra kapják el a szörnyek. Legutoljára Hikorát, aki egy korábbi játék során elveszett nővérét, Sorinchát akarja megtalálni. A film mellett szól a jól felépített atmoszféra, a japán mitológia és hitvilág szellemes kavarodása a nagyváros rideg ürességével, valamint a figurák, különösen a démonok kidolgozottsága.
Különös módon úgy vált emlékezetessé a darab, hogy egy másik japán animációs film, a Bolondok háza (furcsamód) után vetítették. A kétszer olyan hosszú játékidőben gyakorlatilag semmi értékelhető nem történik, s ha történt volna is, lenne min bosszankodnunk: ilyen silány minőségű rajzfilmet egy átlagos, a ’80-as években vagy még korábban felcseperedő magyar ötéves is joggal körberöhögött volna. Ha egy amúgy botkezű embernek is feltűnik, hogy ezeknek a figuráknak nem lenne szabad így mozogniuk, akkor ott már komoly baj van. De ne bántsuk szegény animátorokat, ez a legkevesebb. A történet (vagy annak ordító hiánya) viszont megbocsáthatatlan. A jövőben járunk. Egy lány művész akar lenni, az apja nem támogatja ebben, tehát elszökik otthonról. A Menedék nevű stadionban talál menedéket (jé?!), ahol több hasonszőrű alak meg egy félkiborg festő srác lakik, aki nem érez semmit, viszont tud repülni. A helyet a rendőrség le akarja rombolni, mert a rendőrség ilyen, nem szereti a graffitit, a fiatalok meg akarnak rendezni a bölcs öreg mágus tanácsára egy úgynevezett rockfesztivált, épp ahogy eleik ezzel dicsőítették az isteneket, meg hogy táncoljanak és végre jól érezzék magukat. A rendőrségi attakra válaszul a már említett robotgyerek végül kifesti a felhőkarcolókat. Katarzis.
A művészetről, a nagyvárosi fiatalok életéről, problémáiról kevesen tudtak volna ennyi imponálóan sok hülyeséget és semmitmondó mondatokat összehozni. Mi, akik láttuk az amúgy bizonyára roppant tehetséges Aoki Takuto munkáját, úgy éreztük magunkat az egyetlen, súlyos óra leteltekor, mint egy hurrikánba sodródott repülőgép utasai, amikor gépük Isten szeretetének hála, újra egyenesbe áll, és először látják meg a tiszta, kék eget.
 Tehetetlen düh |
Nem volt ennyire rossz a Tehetetlen düh című kamaradráma. Sőt a közönség sokszor részünkről érthetetlen derűvel fogadta a dél-koreaiak szenvedését. Talán gonoszságból nevettek? Vagy döbbentségükben? Az elsőfilmes rendező sokszor valóban elkapta a fonalat és az egyszerű vonalvezetésű, végül vagy ötször befejezett filmjében, amelyben láthatóan élvezettel merült el szereplői kínzásában, olykor meg-megcsillant tehetsége, ám ügyesen felépített helyzetkomikumai egy idő után inkább zsibbasztóak voltak. A játékidő viszont messziről láthatóan lötyögött az ötleten. A tengerparti kórházban fekvő, szuicid Kim Min-ho szélütéssel, rémálmokkal küszködik, míg szomszédja, Park Sang-eob, a derűs, bunkó halász az amnéziájából kellene, hogy felépüljön. Múltjuk és problémáik közösek. A fatális véletlent végül ugyan az alkotók megindokolják, és filmjükkel fel tudják kelteni az érdeklődésünket olyan klasszikus témakörökben, mint a gyilkosság, az öngyilkosság, a bűn és a bűnhődés. Fájdalmas volt tapasztalnunk, hogyan merül ki percről percre a lendület, miközben elvileg épphogy csavarodik a történet. Olyannyira, hogy – a szereplőkön kívül – már nem volt ember, akit a csattanó igazán lázba hozott volna. Nem könnyített a helyzeten, hogy az operatőr rendszeresen semmitmondó képekkel fűszerezte az egyébként is csúnya látványú produkciót.
 Hideghal (A képek forrása: Titanic Filmfesztivál) |
A Hideg hal ezzel szemben vérbeli profi polgárpukkasztó kaszabolás volt. Csak hát manapság egyrészt eljutottunk oda, hogy ha ráteszünk a feszületre, az már valahogy uncsi; ha látunk egy megerőszakolást, ásítozunk; ha feldarabolnak előttünk egy öregembert, aztán a kibontott tetemével fetrengenek, megvonjuk a vállunk. Másfelől eleve unalmas az ilyesmi, lehetne ezt is jól tálalni: hogy hasson. Amikor a film záró jelenetében a szende főhősből profi darabolós sorozatgyilkos lesz, és miután leszúrja feleségét, csurom véresen gyermeke elé áll azzal, hogy „Az élet fájdalom”, majd elvágja saját torkát, végleg kipukkad a lufi. Azt érezzük, a kevesebb több lett volna. Mert olykor a trópusi halkereskedők titkos trancsírozásai közé keveredett kisember figurája érdekes tud lenni, a vérben tocsogásnak és a nekrofíliába hajló állati szexnek van valami bája, humora. Csak ne látnánk közben lelki szemeinkkel a rendező kamaszos vigyorát, amint azt várja, hogy mikor pattanunk ki felháborodva a mozik székéből és hagyjuk el a termet.