Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELVESZTETT ÉLETEK

Celine Song: Előző életek
2024. jan. 10.
celine song előző életek revizoronline
Celine Song kanadai-koreai színdarabíró első filmjében, az Előző életekben megírta saját történetét arról, milyen az, ha gyerekként kiszakítanak a világodból és napról napra együtt kell élni a halk, belső sóvárgással a régi éned iránt. Új élet, új szerelem, új nyelv, új név, valami mégis hiányzik. Aztán egyszer csak bekopogtat az ajtódon... Greta Lee játéka csodálatos ebben a finoman egyszerű, fájdalmas szerelmesfilmben, amelyben talán a szerelem a legkevésbé fontos részlet. MESTERHÁZY LILI KRITIKÁJA.

Milyen furcsa, kiszolgáltatott, tehetetlen állapot a gyerekkor! Bármi is történik, az ember mindig kisebb és gyengébb, mint azok, akiktől függ. Döntései mások döntéseinek a következménye. Tettei reakciók, ereje a tanulás és az alkalmazkodás. Szűk, beszorított keretek között hatalmas vágyakkal és félelmekkel botladozik, de a fantáziája és energiája határtalan. És mindeközben valami növekedik és kibomlik és megszületik az az ember, akiből egy nap felnőtt lesz, kocsival, lakáshitellel, útlevéllel vagy akár fegyvertartási engedéllyel. 

Az Előző életek első részében egy tizenkét éves koreai kislányt látunk, akinek a szülei az egyik pillanatról a másikra kiragadják őt és húgát megszokott életükből, a szöuli gyerekkorból. A család nyugatra költözik, Kanadába; a filmrendező apa és a művész anya ott próbál szerencsét. Ezt Na Young, a kislány egyszerűen magyarázza el az osztályban a meglepett barátnőknek: el akar menni, mert koreaiak nem szoktak irodalmi Nobel-díjat nyerni. És neki komoly ambíciói vannak, író akar lenni. Az anya még egyszer, utoljára, megszervez egy gyermeki, ártatlan randit a lányának a legjobb barátjával, Hae Sunggal, akihez a kislány őszintén, mélyen vonzódik. A fiú anyjával egy közeli padról figyelik a szemerkélő esőben boldogan kergetőző gyerekeket. „Szép emlékeket” akar a lányának, magyarázza az anya a padon a másik nőnek, koreai emlékeket, amikhez kötődhet majd az emigrációban. Van ebben a jelenetben, ebben a jóakaratú tudatosságban valami mélyen fájdalmas és frusztrálóan dühítő. 

celine song előző életek revizoronline

A képek forrása: MAFAB

Az elköltözés, a hirtelen rövidre vágott gyerekkori barátság, a kezdődő szerelem elvesztése olyan törés a kislány életében, amivel évek múlva, már önálló, sikeres New York-i íróként is viaskodik. Már nem Na Young, hanem Nora, aki férjével, Arthurral éli békés értelmiségi életét az East Village-ben, egy sápadt kis lakásban. Arthur csendes, gyengéd, nagyvárosi pali, amerikai. Szintén író és halkan, apró, elfojtott ámulattal rajong Noráért, mintha el sem akarná hinni, hogy ez a ragyogó nő őt választotta. Ezekbe a nyugalmas, finoman összeszokott hétköznapokba érkezik meg a jóképű, izmos férfivá érett, szelíd arcú Hae Sung, a gyerekkori szerelem. Noráért jött New Yorkba. Őt keresi, őt és az ő emlékét hajszolja gyerekkora óta. Látni akarja.   

A gyerekként Kanadába emigrált koreai rendezőnő, Celine Song filmjét tavaly januárban mutatták be a Sundance-en és azonnal az év romantikus filmjének kiáltották ki. Sokkal több annál. A film legelső jelenetében ezt a három embert látjuk egy bárban, miközben valakik, csak hangok a kép alatt, azt találgatják, ki ez az ázsiai nő, aki komoly figyelemmel és kacér izgalommal beszélget ezzel az ázsiai férfivel, látszólag rá se hederítve a harmadikra, az amerikai férfira, aki a balján, szinte a háta mögött, sokszor a képből is kivágva, csak üldögél türelmesen. És bár a szerelmi háromszöget az első pillanatban felskicceli, Song mégsem áll meg a felszínen. 

Nem csinál az Előző életekből szokványosan vergődő, majd feloldódó romantikus szerelmi történetet. Annál jobban érdekli még jó pár más izgalmas téma: önrendelkezés, önazonosság, személyes és nemzeti identitás, a nyelv, amit beszélünk és a nyelv, amin álmodunk, mások és saját döntéseink következménye és a felelősség kérdése, mély és fájdalmas kapcsolódás a másikhoz és önmagunkhoz, hűség és önfeláldozás, a gyökeret eresztés és a szabadság iránti kettős vágy, a gyerekkor emlékei és traumái – és ezek mind és együtt és végig úgy dobálják a lelkünket faltól falig, mint egy rongybabát.

Celine Song filmje egyszerűen mesél ezekről a lelki viharokról. Song színházi író eredetileg, aki a Covid alatt, a bezárt színházak idején írta meg a film forgatókönyvét. Ez az első film, amit írt, az első film, amit rendezett. Minden kép egyszerű, azonnal értelmezhető, hogy aztán a következő pillanatban rácsodálkozzunk a mély csendben kavargó ezer érzelemre. Nora és Hae Sung gyerekkori elválásának utolsó képe, ahogy a két gyerek az iskola után együtt némán utoljára hazasétál, majd kétfelé indul, két külön lépcsőn, vagy ahogy a New York-i metrón huszonnégy év múlva egy fémrúddal elválasztva, abba kapaszkodva néznek némán mosolyogva egymás szemébe, nehéz és szép és egyértelmű. 

Szép, mert nehéz. Mindennek tétje van, és Nora ezzel teljesen tisztában van. Sok szó esik a filmben arról a koreai hiedelemről, az injunról, miszerint bárki, akivel akár egyszer is a ruhánk széle összeért az utcán egymás mellett elsétálva, egy előző életben a társunk, a szerelmünk, az életünk értelme lehetett. Igen, lehet. De az Előző életek fura csavara, hogy mégsem az injunról, reinkarnációról és az előző életeinkről szól, hanem erről az életről, itt és most. A Norát játszó Greta Lee tágra nyílt, komoly szemében, szinte minden pillanatban ott van a kérdés, akkor is, ha nevet, akkor is, ha csak séta közben a New York-i utcán rápillant a másikra vagy a pohara szélén köröz az ujjával: ki vagyok? És mi lesz velem? Elveszítettem-e, elvették-e tőlem tizenkét évesen azt, aki valójában vagyok és azt, aki igazán szeret?

Norával középen, a két férfi, Arthur (John Magaro) és Hae Sung (Teo Yoo), különleges kapcsolatba kerül egymással. A férj, szűkölve a félelemtől, de hátralép és beinvitálja a gyerekkori szerelmet a házaspár otthonába. Song ragaszkodott hozzá, hogy a két színész abban a jelenetben találkozzon egymással először, amikor a filmben Nora bemutatja őket egymásnak. Song Greta Lee-nek azt is megtiltotta, hogy akár véletlenül is megérintse Teo Yoo-t, mielőtt ő és Yoo átölelték volna egymást első találkozásukkor a New York-i jelenetben. A test valósága, közelsége és távolsága különös hangsúlyt kap a filmben: Norára rácsimpaszkodva, a nő testét befonva öleli a férje az éjjel, míg Hae Sung és közte mindig ott egy betoncsík, egy hajókorlát, egy kapaszkodó, valami könyörtelenül fémes tárgy, és ők csak néznek egymásra szótlanul. Nora máshogy beszél, szinte a hangja is más angolul, mint koreaiul; Lee egész teste átlényegül, ahogy hol az egyik, hol a másik nyelven szólal meg. Melyikük az igazi, ki az illúzió? Ki az emlék és ki a valóság? 

Nora, Hae Sung és Arthur története egy utolsó, szívszorító nagyjelenetben ér véget, de valójában az egész film fogja és szorítja a nézőt. Néhol az érzelmes és teljesen feleslegesen bekúszó zongoraszó melodrámába taszítja a filmet, de még a melodráma is jólesik, ha az embernek éppen sírni támad kedve.   

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek