Valahol a Balkánon játszódik 1995 környékén Fernando León de Aranoa spanyol direktor első angol nyelvű filmje. Jobban mondva az Egy tökéletes nap nem csupán angolul, de spanyolul, szerbül, franciául, bosnyákul is megszólal. A közeg nemzetközi, lévén egy NGO önkénteseinek egyetlen napját követhetjük nyomon, akik az Aid Across Border elnevezésű kitalált szervezetnek dolgoznak. A civil kezdeményezés neve nem véletlenül emlékeztet minket az Orvosok Határok Nélkül segélyszervezetére – a film alapjául annak a Paula Fariasnak a Dejarse Llover című könyve szolgál, aki náluk tevékenykedett.

A csapat vezére a Puerto Ricó-i Mambrú (Benicio del Toro); neki tolmácsol a helyi Damir (Fedja Stukan), de közéjük tartozik még az amerikai laza csávó, B (Tim Robbins), a zöldfülű és naiv francia, Sophie (Mélanie Thierry) és az öntudatos és fegyelmezett orosz Katya (Olga Kurylenko). Ők volnának tulajdonképpeni főszereplőink a történetben, amely azzal indul, hogy egy felpuffadt hullát szeretne Mambrú valahogy kiszedni a falusiak kútjából, hogy a víz ismét iható legyen, de a kötél elszakad. A kútbeli hulla köré szerveződik a film egész története, ez volna a központi metafora, amelynek kapcsán bepillanthatunk a segélyszervezet mindennapjaiba, főként abba, hogy milyen kihívásokkal kell szembenézniük (most például kötelet kéne szerezni), és megismerhetjük a helyiek életét is. (A boltos, bár látható helyen van az üzletben a kötél, nem adja el azt B-nek, mondván, kell az akasztásokhoz). 

Már ennyiből is látszik, hogy az Egy tökéletes nap az abszurd humorra és a tragikomédiára játszik. Hogy másik példát is felhozzunk ezekre a filmből: az aknákat a helyiek halott szarvasmarhákba rejtik, így minden út szélére vonszolt boci komoly dilemma elé állítja szereplőinket: áthajtsanak rajta, vagy megkerüljék azt? Ha igen, melyik oldalról? Hasonló helyzetekre az ENSZ egyébként még protokollt is előír – ábrákkal súlyosbítva az amúgy is bizarr dilemmát. 

Magyarán laza mikrosztorik teszik ki a napot – eligazításokkal; Katya megérkezésével, akiről kiderül, hogy Mambrú egykori szeretője volt; egy helyi kissráccal, akitől a nagyobbak elvették a labdáját, és egyébként a szüleit keresi; egy megvadult kutyával, amit valahogy hatástalanítani kéne; kötélkereséssel; úton keresztbe fektetett szarvasmarhákkal. És persze a már mindennaposnak számító tragédiákkal: halottakkal, szétbombázott házakkal, buszra felterelt hadi foglyokkal – daytoni békeszerződés ide vagy oda, a térség még mindig robbanás- és életveszélyes. 

Hogy milyen bátor, öntörvényű társaságot alkotnak szereplőink, mondhatni, csodálni való, kúl rocksztárok, azt a rendező épp a zenével szeretné érzékeltetni, amely először B autórádiójából harsog, hogy aztán az egész filmet aláfesse a válogatás, amelybe a Velvet Underground és a Ramones, Marilyn Manson és a Gogol Bordello egyaránt belefér. Az operatőr Alex Catalán jellemző kis- és nagytotáljait ez a zene festi alá, tovább erősítve (vagy kicsit már a szánkba is rágva?), hogy mennyire abszurd és ellentmondásos a térségben minden. Az abszurditás és a konkrét tragédiák elleni küzdelemben értékelődnek fel viszont a banális dolgok, mint például a Katya és Mambrú közötti szexuális feszültség, vagy az eltűnt és visszaszerzett labda esete. 

A kútbeli hullához időnként visszatérünk, így egyre nyilvánvalóbbá válik, ahogy halad az idő, hogy értelmezésre szorul. Az erőlködés, a kötél, amely elszakad, vagy hogy már majdnem kikerült a kútból, amikor az érkező ENSZ-katona a békeszerződésre hivatkozva elvágja a kötelet, a civilszervezetek sziszifuszi tevékenységét jól példázzák. Minden hiába, a hulla előbb-utóbb visszajut a kútba, tovább mérgezve a környezetét. De hogy a víz végül mégiscsak ihatóvá válik, mintha arra utalna, hogy nem is kell ide külső beavatkozás, a helyiek elrendezik maguk között a konfliktusaikat és kis szerencsével minden magától megoldódik. 

Kicsit melankolikus, beletörődő és fatalista tehát a film tanulsága, amely megerősíti a nézőt abban, hogy egyetlen kívülálló sem láthatja át, ítélheti meg helyénvalóan ezt a háborús konfliktust (tudatos döntésnek tűnik, hogy a szerb és bosnyák párbeszédeket nem feliratozták, így érzékeltetve, hogy milyen elveszettek és tanácstalanok is a külföldiek a térségben). Ráadásul a helyiek is alig vagy nagyon rosszul beszélnek angolul; nincs közös nyelv, vagy nagyon rosszul elsajátított az a nyelv, amin keresztül kommunikálhatnának. Azt a mondatot azonban, amely összefoglalja a filmet és minden hasonló konfliktusra vonatkoztathatóvá teszi, itt is mindenki ismeri: „This is war”.