A londoni születésű Edward StAubyn egyik legfontosabb munkája, az önéletrajzi ihletettségű Patrick Melrose regényfolyam, amely öt könyvet ölel fel. A Jelenkor által megjelentetett gyűjteményes kötetek Csonka Ágnes fordításában kerülnek a magyar közönség elé. Az utolsó két kötet közül az Ami kell című 2006-ban felkerült a Booker-díj shortlistjére. 2017-ben a Showtime amerikai kábelcsatorna Benedict Cumberbatch főszereplésével berendelte a teljes Patrick Melrose-sorozat adaptációját, 2019-ben elképzelhetőnek tűnik, hogy leforgatnak egy második évadot.

 

Az angol arisztokráciának tulajdonított gazdagságot immár csak vitriolos anekdotákban felemlegető, kiégett ügyvédként dolgozó Patrick közel sem tud annyit keresni, mint amennyire szüksége van. Ennek ellenére a látszat fenntartása miatt a feltörekvő törtetőkkel találja szembe magát mint osztállyal, akik igyekeznek elsajátítani és átvenni a korábbi nemesi viselkedés- és életformát. Ezt a létbizonytalanságot mindenütt jelenlévő iróniával és pontos karakterelemzéssel teszi átélhetővé a szerző. Patrick életét nem pusztán az örökös hiány és a szülői örökséggel való szembesítés nehezíti, de folyamatos szerepválsága is. Észreveszi magán az idő múlását, korábbi szerepei egyre kevésbé tűnnek testhezállónak.

 

A harmadik résztől, Van reménytől, közel egy évtizedet lépünk előre az Ami kell kezdetéig. Patrick megnősült, született két fia, Robert és Thomas. Előbbi az alkalmanként visszatérő gyerekszemszöget képviseli a narratívákban. Míg az első három kisregényben az apa figurája kísértette ilyen vagy olyan formában a főszereplőt, addig az utolsó két részben az anya tölti be ugyanezt a szerepet. Patrick viszonya azelőtt sem volt felhőtlen Eleanorral, itt azonban végleg ellentmondásossá válik. A nő árnyéka ugyanúgy rávetül fia életére, ahogyan korábban David Melrose-é. Noha a két szülő módszerei erőteljesen különböznek fiuk életének befolyásolásában, mindketten roppant hatékonyan igyekeznek célt érni. Kettejükkel és örökségükkel kell szembenéznie Patricknek. Házastársa, Mary hasonló problémákkal küzd. Így a házaspár arra törekszik, hogy a lassan elmúló generáció szembenállását, elégedetlenségét és emiatti neheztelését ne örökítse át fiaira. 

 

A főszereplő gondolatait a család tölti be ilyen-olyan formában. Néha-néha távolodunk csak el ettől a központi témától, hogy utána Patrick keserű tapasztalatok birtokában meneküljön vissza kiindulópontjához. Látszólag soha fel nem oldódó traumáit a depresszió, a kényszeres gyógyszerezés és az önsajnálat dolgozza porhanyóssá lelkében, hogy aztán némi átalakulás után még mélyebbre ivódjon mind. A megcsalás és megcsalatás, az elhidegülés a házastárstól, valamint a vélt nosztalgia sodorja addig a felismerésig, hogy valójában mi is az ő kudarca. Erre a hullámvasútra magával rántja az olvasót is. A kisregény tömör és kemény stilisztikája, ahol a szerző szemrebbenés nélkül sorolja a legkeményebb traumákat, már csak az utolsó felvonás előtti örömjáték. Elvégre Végül minden lezárást érdemel.

 

A Végülben a múltat láthatja az olvasó kiterítve. Az alakoskodás, a hamisítás, az elfojtás, és a szelektív dicsőítés pacái úsznak fel Patrick életének felszínére, hogy az összes elbaltázott döntés és velejéig gonosz tett egyszerre telepedjen meg ott. Hiába minden ördögűző praktika, végül semmi sem mozdul a helyéről. Darvasi László írta az Ez egy ilyen csúcsban, hogy „A lélekbe nem járnak a szemétszállítók, nem visznek el semmit”.

 

Patrick lelke sokszorosan terhelt, így aligha maradt már hely egyébnek, mint hogy a korábban leülepedett rétegeket próbálja úgy rendezni, hogy azok semmilyen módon ne fertőzzék meg az életét. E sziszifuszi munka ellenére az utolsó történetnek a folyamatos sürgés-forgás, Patrick valóságérzékelése és belső monológjai adják a dinamikát. StAubyn ezen szövegében kiteljesedik az a fullasztó sűrűség, ami megjelent az előző kisregényekben is, noha kisebb dózisokban adagolva. Mintha a szerző egyetlen célt tűzött volna ki maga elé: az irodalmi aranylövésig juttatni olvasóját.

 

A narratíva az egyes helyzetekre adott banális vagy éppen elborzasztó reakciók tömkelegét szállítja. Ennek ellenére úgy éreztem, mintha egy ókori görög tragédiát követnék figyelemmel, amit kortárs környezetbe katapultált a szerző. Bár a regényfolyamban megjelenő szörnyűségek sokszor távolinak tűnhetnek, valójában a társadalmi ranglétrán való elhelyezkedéstől függetlenül ismerősek lehetnek. Az ókori görög tragédia jellemzőit látszik megerősíteni az is, hogy a főszereplő a társadalom felső köréből származik, ezáltal el is távolodhat az olvasótól. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy Patrick Melrose regényfolyam egy posztmodern szöveg, így egyáltalán nem kizárt, hogy ez a kettőség egyszerre legyen jelen.

 

StAubynnak a Patrick Melrose gyűjteményes kötet második részében már nem kell új karakterek behozatalával és a cselekmény hálójába illesztésével törődnie. Megtartja a családot fókuszában, mégis csavar egyet rajta, hogy Patrick anyját, Eleanort teszi meg gyújtópontnak. A szerző e döntésével más megvilágításba helyezi jószerével ugyanazt a cselekményt. Noha gyökeres változásról nem beszélhetünk, Patrick karaktere erőteljes motorja a narratívának. Annyira uralja a történetet, hogy sikeresen elfedteti a gyűjteményes kötetek közti történetbeli hasonlóságokat. StAubyn ismét kíméletlen szöveget rakott le az asztalra, amiben a családról és az ember esendőségéről beszél és gondolkodik.