Édouard Lalo Ys királya című operája érdekes eset. Lalo 1875-ben szerezte a három felvonásos, a breton népdalok melódiáit wagneri zenedrámába oltó, kora középkori történetet–mesét feldolgozó légende bretonne-t, előadatni azonban nem tudta. Átdolgozásokat és koncertelőadásokat követően 1888-ban került csak sor a bemutatóra az Opéra-Comique színpadán. A mű hatalmas sikert aratott, az Ys királya azonnal az egyik legnépszerűbb repertoároperává nőtte ki magát a francia színpadokon – a 20. század második felében azonban épp olyan gyorsan tűnt el, ahogy korábban befutott. Emlékét a francia romantikus repertoárt feldolgozó tenor-albumok elengedhetetlen kelléke, az Aubade mellett leginkább a két évtizedenként összeállított felvételek őrzik: kiemelendő André Cluytens 1957-es és Pierre Dervaux 1973-as lemeze, melyek a korabeli francia operajátszás nagyjait vonultatják fel (Jeanine Micheau, Rita Gorr, Henri Legay; illetve Andréa Guiot, Jane Rhodes, Alain Vanzo, Robert Massard). Most a francia romantikus repertoár ismert és elfelejtett nagyjai mellett egyaránt elkötelezett Palazzetto Bru Zane jóvoltából készülhet az újabb lemezfelvétel.
Édouard Lalo operájáról rosszat igazán nem lehet mondani: 40 perces, kórus–duett–duett–ensemble láncolatára építő felvonásaival gördülékeny, jól fogyasztható konstrukció, a breton couleur locale kedves zenei anyaga szépen belesimul a wagneri előképhez méltóan grandiózus, de sosem zsibbasztóan robusztus, tipikusan későromantikus hangzásvilágba. A vokális szólamok, ha nem is különösebben megragadóak, de jól felépítettek, nincsenek gyilkos szélsőségességek, a romantikus opera típusszerepeivel egy visszafogottabb, franciásított Lohengrin talaján mozgunk (különösen a mű második felében, a tenor/szoprán–mezzo/bariton front kialakulásával).
Édouard Blau librettóját pedig nem lehet azzal vádolni, hogy ne lenne eseménydús: a mű kezdetén a címszereplőként teljesen jelentéktelen Ys királya és Karnac herceg háborúja zárul épp le, a békét házassági paktum pecsételné meg – Karnac a király idősebb lányát, Margaredet venné feleségül. Margared azonban gyerekkori barátjába, a háborúban eltűnt Mylióba szerelmes, a küszöbön álló nász így kétszeresen is boldogtalanná teszi. A helyzeten nem javít, hogy Mylio hirtelen mégis hazatér, és privátban gyorsan szerelmet is vall Margared húgának, Rozennek. A hőn szeretett férfit viszontlátva Margared nyilvánosan utasítja vissza Karnacot, aki nyomban bosszút esküszik, nem sokkal később azonban a nő maga lesz fültanúja annak, ahogy a király az Ys seregeinek vezetését ad hoc átvállaló Myliónak Rozenn kezét ígéri majdani győzelme jutalmaként. (Hogy Myliót milyen rang vagy hőstett jogosítja fel a vezetésre azon kívül, hogy ő a tenor, nem derül ki.) Margared ortrudi hévvel átkozza el a boldog párt, bosszúvágyának eszközét gyorsan meg is leli a Mylio által természetesen porrá vert Karnacban: mesterterve szerint elvezeti őt a várost védő zsilipkapuhoz, amit kinyitva eláraszthatják Ys királyságát. Margaredet ugyan időlegesen eltántorítja tervétől a város védőszentjének, Szent Korentinnek feltűnése, Karnac gúnyolására azonban újabb volte-face-t követően elkötelezi magát a bosszú mellett. A várost elönti a tenger, Mylio lekaszabolja Karnacot, király és népe menekül. A megváltást végül a bűnbánattól gyötört Margared áldozata hozza el: az áradó vízbe veti magát, mire Szent Korentin ismét feltűnik, és megállítja az özönvizet, Ys (maradéka) megmenekül – Gloire à Dieu.
A probléma leginkább az, hogy ez a magas hőfokon izzó konfliktus faék egyszerűségű szereplők köré szerveződik, akiket sem Lalo kompozíciója, sem a jelen előadást meglepően élővé tevő énekesek átélt alakításai nem tudnak sablonosságuktól elemelni. Mylio tenor, hősies, és szerelmes a szopránba, Rozenn szoprán, jó kislány, és szerelmes a tenorba, Karnac bariton és talán csak öt percet tölt az operában úgy, hogy nem sértett, bosszúvágytól fűtött alak. Velük ellentétben – az opera tulajdonképpeni főszereplőjeként – ugyan Margared is sztereotipikus, valahol az Amneris–Eboli–Dalila háromszögben mozgó mezzó szerep, de így is ő az egyetlen, aki tényleges konfliktusokat él meg, féltékenységében, fájdalmában, önmarcangolásában valóban drámai figuraként jelenik meg. Olyan zenei anyaggal együtt, melyet egyszer jólesik meghallgatni, de igazán emlékezetesnek sosem mondható, nehéz lenne a mű mai, az egyszeri koncertszerű előadásokon túlmutató létjogosultsága mellett érvelni.
Cyrille Dubois és Judith van Wanroij (Fotók: MNF / Csibi Szilvia)
De hát egyszer szép, és tényleg szép, kevés dologra lehet a Nemzeti Filharmonikusok előadásán panaszkodni. Mindenekelőtt sajnos épp a Margaredet éneklő Kate Aldrich-ra: mezzoszopránja kellően sötét, erős, drámai hang, de a regiszterváltásoknál már érezhetően érdes, a magas hangokon elszabadul a vibrato, az előadás első felében az enyhén indiszponáltnak tűnő énekesnő pedig láthatóan bizonytalan, a II. felvonás elején elhangzó, egyébként sem remekbe szabott nagyáriájának előadása felejthetőre sikerül. A második fele aztán jobban megy, a Margared/Karnac-duettekben Aldrich vérfagyasztó erővel szólaltatja meg a bosszúvágyó, sértett nő szólamát.
Az este két csillaga a szerelmespárt alakító Judith van Wanroij és Cyrille Dubois, Vashegyi György különböző régizenei projektjeinek jól bevált figurái. Van Wanroij Rozennje kellően kedves, elbűvölő fiatal lányként jelenik meg, a holland szoprán puha, meleg hanggal, átszellemülten formálja szólamát, és nem csak a szerelmi kettősökben: ideális komplementere Aldrich feszült, vészterhes Margaredjének, a testvérek duettjei megkapóak az előadás során. Cyrille Dubois első belépésekor úgy hangzik, mintha Lullyt, és nem Lalót jött volna énekelni, azonban gyorsan helyére talál: nincs itt más, csak a szép, fényes, meggyőzően hősi élű lírai tenor, elegáns, kifinomult frazeálás, a lenyűgöző pianissimók, és ha kell, csengő, vitézi hang: a II. felvonásbeli, Szent Korentin-látomását elbeszélő Pourquoi trembler encore? nemes, tiszta erőt sugároz, az Aubade éterien szép. Jérôme Boutillier sikeresen lehel némi életet Karnac egysíkú szerepébe-szólamába, baritonja azonban bár stabil és megbízható, nem különösebben fajsúlyos, karakteres hang, ami egy, az Aldrich mezzójához hasonlóan markáns hangi anyag mellett nagyon is érezhetővé válik. Ys királyaként Nicolas Courjal bársonyos, öblös basszusával labilisan indít, a második felvonástól aztán magára talál, Christian Helmer Jahel és Szent Korentin mellékszerepeiben megbízhatóan, elkötelezetten teljesít. A Nemzeti Énekkar rugalmasan igazodik Lalo játékos ünnepléstől meghitt templomi éneken át a jeges rettenetig mindent magába foglaló kórusszólamának követelményeihez, különösen emlékezetes a Mylio győzelmét ünneplő, II. felvonásbeli kórusrészlet, és a finálét nyitó O Puissance infinie.
Vashegyi György és a Nemzeti Filharmonikusok puszta örömjátékot nyújtanak, lendületes, élettel teli, színes előadást, tulajdonképpen nincs szólam, amit ki kéne emelni, a puha, bársonyos klarinét- és csellószólóktól kezdve a sötéten dübörgő rézfúvósokig egységesen magas színvonalú és átélten drámai a zenekar teljesítménye. A két évvel ezelőtti Berlioz Requiemre és a tavalyi Wertherre is melegen visszaemlékezve mondhatom, jól állnak az NFZ-nek a kora- és későromantikus francia zeneirodalom művei.
Az egyetlen, makacsul neuralgikus pontot a feliratozás jelenti: a nyersfordítás darabosságán túl is abszurd hatású, amikor a kivetített feliratok feltüntetik azokat a színpadi történéseket („Nagyon élénk jelenet”), amik nem csak objektíve nem jelennek meg a színpadon, de általában a lehető legtávolabb állnak a koncertszerű előadás statikus színpadi képétől.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2024. január 11.