Hónapok óta tudjuk, hogy készül az a kulturális törvény, amely a múzeumi, könyvtári, közművelődési, előadó-művészeti és alkotóművészeti ágazatokat fogja szabályozni, amely így végre „egységes, átlátható és arányos” lesz, mondta Csák János miniszter maga. Igaz, hogy azt is mondta, hogy hamis az az állítás, hogy a vidéki színházak Vidnyánszky Attila alá kerülnének, ahogy az is, hogy a zenekarok a Filharmonikusokhoz. „Egy szervezet irányításában vannak irányítási kérdések, ezek teljes egészében, úgy, ahogy most is, a minisztériumhoz tartoznak, mindenki külön-külön lesz, ahogy eddig”.

Csák János miniszter szíves közlése az ATV-ben nem bizonyult igaznak. Az Index.hu cikkeiből pedig tudjuk, hogy ez a misztikusan rejtegetett törvénytervezet, amelyből azért hozzánk is eljutott egy példány, hogyan központosítja majd a kultúrát, hogyan épül fel a hazai nemzeti kultúrpolitika piramisa, élén Csák János miniszterrel.

A kormány-előterjesztésnek van szükségessége, és annak vannak okai, a törvénytervezet szerint. Ezek közül a legfontosabb, hogy „az elmúlt években gazdasági, társadalmi szinten egyaránt kihívásokkal kellett szembenézni, melyekre adott jó válaszok rendszerszinten beépültek a kultúra területén”. A silány megfogalmazás önelégültséget takar – hogy mindjárt hazugságot ne mondjunk –, és már a következő passzus le is leplezi a torzítást, amikor arról beszél, hogy a költségvetési intézmények gazdálkodása rugalmatlan, valamint „nehéz szakképzett, jól felkészült vezetői kompetenciákkal rendelkező szakembereket találni”, a megfelelő politikai mezőből legalábbis, tesszük hozzá, viszont ha már van egy, azaz egy szakember, aki minden feltételnek megfelel, luxus lenne nem az egész szférát betolni alá. Lesz majd azért valami vezetőképzés-féleség, és „pályázat nélkül is lehetőség nyílik a vezetőválasztásra”. Ezen felül „az előadó-művészeti területen a törvénytervezet célja a támogatási rendszer új alapokra helyezése”.

Demeter Szilárd és Csák János

Mi úgy olvassuk ezt, hogy a vállalati szférából érkező miniszter rendet tesz a kultúra bonyolult és szerteágazó területein és állítólagos cégvezetői tapasztalatára támaszkodva megalapítja a Nemzeti Kultúra Zártkörű Vállalatát. Ebben a vállalatban a vezérigazgatóé (itt miniszter) a végső döntés, de minden vállalati divíziónak meglesz az adott területet felügyelő, irányító és ellenőrző szupervizora, például Demeter Szilárd a múzeumoknál (lásd Index – Kultúr – A titokzatos jelölt nyerte el a Nemzeti Múzeum főigazgatói posztját), és Vidnyánszky Attila az összes magyarországi színházak élén. Kivéve a függetleneket, akik nem is léteznek – erről alább.

Ez a kulturális salátatörvény-tervezet a kultúrát olyan közfeladatnak tekinti, aminek legfőbb lényege, hogy „el legyen végezve”. A kulturális intézmények megtervezik a feladataikat az ún. „szolgáltatási tervben”, majd ezeket a szolgáltatási terveket begyűjtik, és az ágazati szupervizorok eldöntik, hogy miből mennyi kell. Például azt, hogy jövőre Csehovból vagy Wass Albert-adaptációból kell-e több a Battonyai Városi Színházban, hogy az adott társulat kapacitásának maximumát nyújtsa, illetve hogy a nemesmedvesi művelődési házban mennyiből valósuljon meg a paszománykiállítás, hogy az ne lehetetlenítse el a szomszéd intézmény által rendezett piréz nyelvművelő vándorfesztivált. Ezt követően az intézmények lejelentik, hogy milyen feladatokat végeztek el, a szupervizorok ellenőrzik a feladatteljesítést, majd – a jelentés és kedvük szerint – megdicsérik vagy megdorgálják az intézményvezetőket. Hogy ehhez hogyan viszonyul vagy kapcsolódik a támogatási rendszer átalakítása, azt egyelőre nem tudni, arra majd születnek rendeletek. És persze nemcsak az előadó-művészeteket központosítják, hanem mindent: a zenét, a filmet, az irodalmat, a könyvtárat és nyilván az összes járulékos ágazatot, mint a népművészet és a többi.

Az eddig napvilágra került részleteken túl az az igazán érdekes, hogy mi nincs benne a törvényben, és egyáltalán: mire lesz jó ez az egész?

A törvénytervezet ugyanis – jogi szakértők szerint – átláthatatlan, laza és helyenként hiányos szabályozás. Például a Nemzeti Kulturális Alap eddigi szerepe, funkciója megszűnik. És ugyan az NKA-nak súlyos szervezeti és működési hibáiról tudunk, mégiscsak egy „normális” kultúratámogatási rendszer legfontosabb intézményének találták ki a létrehozók. A tervezetből arra lehet következtetni, hogy majd a szupervizorokból álló valamely szupertestület – Nemzeti Kulturális Tanács? – dönti el, hogy mi támogatandó és mi nem. De hogy a döntéseknek a szubjektív ízlésen, a politikai-ízlésbeli megfelelésen kívül milyen szempontjai lesznek, az nem derül ki.

Csák János és Vidnyánszky Attila

Az új rendszerben mindenről központi (bizottsági) döntések születnek, mintha visszatérne az átkozott múlt. Van azonban egy lényegi különbség: az akkori 3 T, a támogatott-tűrt-tiltott triumvirátusa kettőre szűkült: a tűrt megszűnt, vagyis azok a kőszínházak, magánszínházak, amelyek nem a legfőbb szupervizor kedvére muzsikálnak, illetve a teljes független szféra kitűnt a képből, a nemzeti kultúra térképéről. Ennek jeleit eddig is észleltük, láttuk, tudtuk, de most törvénybe van vésve.
A törvénytervezet a kultúrafinanszírozás három alappillérét említi: a működési finanszírozást, a programfinanszírozást, illetve a mecenatúrát. Ez utóbbinál fájón hiányzik, hogy milyen pénzügyi kedvezmények vagy jogszabályi megoldások ösztönöznék a magánmecénások megjelenését. A mecenatúra legnagyobb mértékben az előadó-művészetben van jelen a hazai kultúrában (mármint a sportot leszámítva), de ott is stabilan 1%-os a mértéke a teljes költségvetéshez képest, míg például a könyvtáraknál nulla százalék. Csák miniszter gyakran emlegeti a mecenatúra fontosságát, miközben a kormányánál többet senki nem tett a kipusztításáért és „államosításáért”.

És a legfurcsább: a törvénytervezet semmit nem mond a működési- és programfinanszírozás rendszeréről; arról, hogy kik, mely intézmények kapják, milyen szakmai kritériumoknak kell megfelelni, milyen minőségi vagy mennyiségi elvárást kell teljesíteni. Alighanem erről is vagy a szupervizor, vagy a „szupergrémium” dönt majd.

Ez a Nemzeti Kultúra Zártkörű Vállalat rosszul fogja működtetni a hazai kulturális szférát. És nem csak azért, mert a hierarchizált-centralizált szisztéma humán elemei nem fogják tudni sem átlátni a rájuk bízott terület egészét, sem hozzászólni az egyes részlegek szakmai munkájához, ehhez sem szakértelmük, sem idejük, sem energiájuk nem lesz. Nem véletlen, hogy a miniszter két határon túli csúcsdöntnököt alkalmaz: olyanokat, akik nem Magyarországon szocializálódtak, és a hazai kulturális hagyományokba és kulturális közegbe való beágyazottság híján csak a jelenlegi hatalomhoz való lojalitásuk, szoros tapadásuk megingathatatlan.

A központosított igazgatásokról az elmúlt évszázadban szerzett kollektív tapasztalat az, hogy a szocialista nagyvállalatokat csak alacsony hatékonysággal lehet működtetni. Így fog működni ez is, piaci kitettség és nyitottság nélkül, kellő mennyiségű és minőségű információk hiányában, viszont nagy bürokráciával, kontrollal és önkontrollokkal.
Felmerül a kérdés: mi a cél? Két lehetséges válaszunk van erre. Az egyik: törvényesen legitimált eszköz keletkezik a végletesen szubjektív jutalmazó és büntető kultúrpolitizálásra. A másik: megfojtani, kinyírni minden független, innovatív – és ilyenformán ellenőrizhetetlen – törekvést.

Bónusz: a törvénybe belefogalmazták, hogyan is kell az alattvalóknak kommunikálni a nagyszerűségét. Nem idézzük, mert csak az unásig ismert hazug frázisok: nemzeti hablaty turbósítva.

Csak abban reménykedhetünk, hogy ahogy sok más területen, itt is csődöt mondanak.