Anna Tsygankova és Nagy Tamás az Operaház előadásában. Fotó: Mezey Béla

Egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy A diótörő lényegében – hiába keletkezett a Vajnonen-féle koreográfia a XX. században – szimbolikusan még a XIX. századi, akadémikus balett-tradíció része, és annak szellemében érdemes kezelni: fontos, muzeális értékű, mérföldkő jellegű munkaként, de nem feltétlenül az élő balettművészet részeként. Azonban még így is akad néhány momentum, amely ma már kifejezetten kínos. Ilyen például a megelevenedő néger baba ügye. Egyszerűen nem elegáns 2010-ben az „egzotikus vadember” etnocentrikus toposza a színpadon, még vicces bábu formájában sem. (Persze, a karaktertáncok sem sokkal kevésbé sematikusan vázolják az egyes népek közhelyszerű torzképét, miközben persze ne felejtsük el, hogy a klasszikus balettdramaturgia egyik legnépszerűbb eleméről beszélünk, mely egy villanásnyi reflektorfényt, megmutatkozási lehetőséget biztosít az apróbb szerepeket táncoló előadóknak is.) Fárasztóak azok az édeskés, avíttas gesztusok, melyek a darabban a gyerekek és felnőttek közti kommunikációt jellemzik: homlokcsókból, cvikipusziból, tréfás mutatóujj-lengetésből, idilli naivamosolyból, azt hiszem, egy időre maximálisan telítődtem. Furcsa módon ezek a színpadi modorosságok nagyon gyorsan porosodnak, míg a híres grand pas de deux, a Rózsakeringő vagy a Hópelyhek tánca a mai napig elbűvölők. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy Popova Aleszjával és Cserta Józseffel láttam az előadást, akik ezt a XIX. századi perfekcionizmust lenyűgöző könnyedséggel és eleganciával tolmácsolják.

Nagyon érdekes szisztematikusan összevetni a két művet, az Operaház és a Budapest Bábszínház klasszikusait. Az rögtön látható, hogy mindkét adaptáció „nagy túlélő”, a hosszú sikersorozatok pedig abból is adódnak, hogy a felújítást végző rendezők kifejezetten törekedtek az eredeti értékek konzerválására. Feltehetően egyik intézmény sem engedheti meg magának anyagilag, hogy levegye a decemberi műsorrendről ezeket a szép kort megért, nosztalgikus, elbájoló időkapszulákat. Az szintén a műsoron tartásuk mellett szól, hogy a két intézménybe járó közönség is nagyon konzervatív. Egy-egy szakmailag sikeres, de a megszokottól picit is eltérő rendezésre nincs tartós érdeklődés, ezért lehetséges például, hogy a Bábszínházban a Misi mókus 1961 óta diadalmasan menetel, míg például a Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál fődíjas előadását, Veres András Bitódalok című munkáját alig lehet látni. Az Opera közönsége is igencsak vaskalapos: A diótörőn Oláh Gusztáv kristálypalotájának megpillantásakor – pontosan ugyanúgy, mint hatvan éve – menetrendszerűen sóhajt fel a gyönyörűségtől, nyíltszíni tapssal jutalmazva a valóban álomszép díszletet, Kovalik Balázs Fidelioján meg ugyanilyen magától értetődő természetességgel adott füttykoncertet.

Jelenet a Budapest Bábszínház Diótörőjéből

Érdemes az előadások alcímeit is megnéznünk: „három felvonásos mesebalett” az egyik, „zenés pantomim- és bábjáték, két részben 5 éves kortól” a másik – azaz Csajkovszkij zenéje a Bábszínházban továbbra is csak részleteiben hangzik el. Mindkét előadás alkotói megpróbálták bővíteni a célközönséget, a Bábszínházban „családi bábszínház” a kulcsszó, az Operában pedig az, hogy „nem csak gyerekbalett”. Mind a Vajnonen-féle, mind a Szilágyi Dezső-féle szövegkönyv megpróbált eltávolodni Petipa cukorkavilágától: Vajnonen elsősorban Csajkovszkijnál, míg Szilágyi Hoffmann-nál kereste az autentikus forrást. Szőnyi Kató 1978-as rendezéséhez Koós Iván és Bródy Vera vegyes bábtechnikákat használt (a pálcás bábtól a mechanikus bábon keresztül az árnyjátékig és a mozgó díszletekig), az előadás jellegzetességét mégis leginkább a bebújós maszkok adják, melyek a felnőtteket alakító szereplők magasságát másfélszeresre növelik. Ezzel egyrészt szemléletes a gyerek és a felnőtt szereplők közti különbség, másrészt a „valóság” jóval személytelenebbnek, hidegebbnek, ridegebbnek hat a kifejezéstelen maszkok miatt, mint a meghitt álomjelenet. Elsőre nekem úgy tűnik, hogy Vajnonen inkább a rózsaszín kamaszlány-ábrándokat, Szilágyi Dezső pedig a gyerekek képzeletvilágát szerette volna megjeleníteni. Marika alteregója, Mária hercegnő az Operában már felnőtt nő: szerelmes lesz, viszonozzák vonzalmát, a palotában pedig úgy elnököl, mint egy született kékvérű uralkodónő. Mégis (amennyiben eltekintek attól, hogy a balett klasszikus dramaturgiája persze így működik), a karaktertáncok szervetlen, időhúzó részei a történetnek, még akkor is, ha úgy értelmezem, hogy Marika/Mária nem tesz mást, mint decens kis pasztellbirodalmában babázik – nagyban. Túl sok az ornamentika, az önmagáért való esztétizálás.

A diótörő Oláh Gusztáv által tervezett s az idén felújított díszlete az Operaházban. Fotó: Mezey Béla (A képek forrása: PORT.hu)

Nagyon tetszett a Bábszínház előadásában, hogy a gyerekkor mágikus gondolkodása köszön benne vissza: szinte minden lény kettős alakban jelenik meg, egy valós és egy szürreális alakban. Sőt, nemcsak a karácsonyeste bemutatott babák, az ajándékba kapott ólomkatonák és a vitrinben gyűjtött bábok kelnek életre, hanem még a tárgyak is: a kis játékház válik például pompás kastéllyá. (Sajnos nem tudom, hogy a Meczner János-féle rendezés mennyiben támaszkodik Szőnyi Katóéra a maszkokon-bábokon-díszleteken túl, így nem tudom pontosan szétszálazni sem a dicséretet, sem a kritikát, amikor a most futó előadásról írok.) Viszont a legendás jeleneteket – mint a Hópelyhek tánca vagy a Rózsakeringő – inkább ne firtassuk, az első ugyanis egy esetlen, tépett esernyő ámokfutása pár szalmacsillag között, a második pedig körülbelül úgy hat, mint egy kaotikus, viharverte, piros napraforgómező. Nézőcsalogató, betonbiztos geg viszont a púposteve átváltozása lefátyolozott táncosnőkké, gyönyörű az első, bevezető kép míves árnyjátéka és az apró dióhéjban utazó pár felbukkanása is. A valóságot és az álmokat/víziókat szinte semmi nem választja el, és ez a lenyűgöző, felkavaró kettősség az, ami Hoffmannban tényleg izgalmas és ijesztő, és amit nagyon pontosan sikerült elkapni ebben az előadásban. Ez fontos pozitívum még akkor is, ha magán a nyelvezeten már érződik helyenként némi rozsda.

Összességében mindkét intézményben láttam már számos, jóval frissebb előadást, és őszintén szólva jobban élveztem azokat, mint a két Diótörő-legendát. Minden színházi nyelv (a baletté és a bábszínházé is) nagyon gyorsan öregszik, és ezek az előadások elsősorban kortörténeti dokumentumként fontosak. Tudom, hogy palotaforradalom törne ki házon belül és a közönség soraiban is, ha bármelyik lekerülne a műsorról, így ezt nem is szorgalmazom. De azért igazán kíváncsi lennék egy-egy új, XXI. századi átiratra is. Meggyőződésem, hogy nem azzal őrzünk meg egy művet, ha a tisztelet nevében évtizedekre befagyasztjuk egy-egy legendás feldolgozását, hanem akkor, ha állandó párbeszédet folytatunk vele. Mintha élne. Ez ugyanis többet ér, mint a halhatatlanság.

Kapcsolódó cikkünk:
Tóth Ágnes Veronika: Megáll az idő / Csajkovszkij: A diótörő – Magyar Állami Operaház, Budapest Bábszínház, 1. rész