Javor Gardev filmjének börtönviselt főhőse szabadulásának első napján rögtön egy kommunista vallatótiszt lucskos pincéjében találja magát, hogy aztán áldatlan helyzetének miértjére a cselekményt rendre megszakító flashbackek illetve a szubjektív narráció adja meg a választ. A klasszikus noirok majd’ minden kelléke felvonul az expresszionista világítástól a (Gildának becézett) femme fatale-ig, a burjánzó börtönvilág vagy Szófia komor díszletei pedig a Coen testvérek vonatkozó munkáit idéző, bravúros snittekben tárulnak a néző szeme elé. Gardev mozija eredeti ötletek tekintetében is magasan kitűnt a versenyfilmek közül, ám bizarr motívumoktól hemzsegő cselekménye alkalmasint túlságosan is sokat próbált átmenteni az alapul szolgáló regény (szintén Gardev munkája) világából, így a játékidő második felében olykor elnehezül. Ugyan nem hibátlan darab, originalitása és markáns vizuális világa okán a Zift jócskán megérdemelte a Diákzsűri fődíját.

Kevésbé szerencsésen bánt előképeivel Vladimír Balko bemutatkozó munkája. A Lelki béke főhőse – akárcsak a Zift főszereplője – börtönből érkezik és a bűn világából igyekszik szabadulni, ám Balko műve hamar letér a gengszterfilm kínálta ösvényről, és a főhős lélektani helyzetét kezdi az unalomig árnyalni. Az otthoni világba beilleszkedni képtelen Tono morális integritásáért küzd régi bűntársával és az ellenséges környezettel szemben, ám olthatatlan magánya és keserűsége a nehéz családi- és munkaviszonyok ellenére sem tűnik kellően motiváltnak. Az egyre éleződő alapkonfliktus és a kemény, vidéki miliő erőteljes végjátékot ígér, de Balko filmje inkább a szláv férfibánatnak adja át magát, és ehhez jó társra talál a főszerepet kellő pátosszal elővezető Mokos Attilában (aki számomra érthetetlen módon megkapta a fesztivál legjobb férfiszínészének járó díját). A Lelki béke rokonszenves és őszinte film, ráadásul a szlovák kisváros viszonyain keresztül némi bátortalan társadalomkritikával is szolgál – sajnos azonban ritmustalan forgatókönyve, heveny variózással terhelt, suta képisége és butácska tanulságai nem válnak a javára, az pedig, hogy a film zárlata konkrétan a Szarvasvadász egyik jelenete, egyszerűen kínos.  

       

Balko művéhez hasonló társadalomkritikai indíttatás és determinista világkép jellemzi Mátyássy Áron filmszemle fődíjas Utolsó időkjét (korábbi kritikánk a filmről itt olvasható. A fogyatékos húgával élő árva fiú történetét elmesélő moziról leggyakrabban bosszúfilmként esik szó, jóllehet korántsem az a hagyományos értelemben: főszereplője nem konokul célra tartó hős, aki folyvást az elszenvedett sérelmének megtorlásán ügyködik, hanem egy boldogulni kívánó, ám egyre inkább ellehetetlenülő átlagos fiatal. Ekképpen a húga megerőszakolása miatt a zárlatban elkövetkező vendettája inkább tekinthető a végső elkeseredés és az iránytalan düh kitörésének, mintsem előre kitervelt önbíráskodásnak, netán archaikus törvények diktálta igazságtételnek. Mátyássy számos interjúban elmondta, hogy a film terve a világgal szemben érzett tehetetlen harag érzéséből született – munkája pedig éppen ennek a megérzékítésében a legjobb (sokban Kádas József hevült alakításának és Herbai Máté zaklatott kamerájának köszönhetően), ám klisészerű karaktereit nem minden esetben tudja életre kelteni. A szerencsétlen zenehasználat és a fölösleges (és jobbára hiteltelen) szerelmi szál pedig még inkább megnehezíti a főszereplő motívumainak és drámájának átélését –  sokat segített volna, ha a rendező jobban ragaszkodik a szigorúbb, műfajfilmes elbeszélésmódhoz. Az Utolsó idők Európa Kulturális Fővárosának díját, illetve a legjobb színésznőnek (azaz Vass Teréznek) járó díjat nyerte el a fesztiválon.

Mátyássy filmjéhez mérhetően személyes, ám jóval könnyedebb munka az Sz… mint Szerelem című szlovén mozi. Janja Glogovac az első film elkészítésének nehézségeit tette meg első filmje tárgyául, melynek tanúsága szerint csak a csoda (ebben az esetben a főhősnő ölébe hulló kokaincsomag) segíthet a projektjüket finanszírozni vágyó szlovén kezdőkön. A celluloid iránt végletekig elhivatott főszereplő, Gina a prágai éjszakai életből összeverbuvált baráti társaságával próbálja meg tető alá hozni első produkcióját, miközben idült szerelmi bánatára is igyekszik gyógyírt találni, ám az elveszett kokaint felkutatni igyekvő maffia – és annak egyik roppant jóképű képviselője – egyre inkább megnehezíti a dolgát. A thriller és a gengszterfilm elemeivel bűvészkedő, olcsó komédia lejárt szavatosságú hollywoodi klisékből dolgozik, ám balkáni hevülete és kedvesen hibbant mellékszereplői miatt sajátos karakterrel bír, annyiban pedig mindenképpen figyelemre méltó, hogy egyszerre reprezentálja és reflektálja a műfajfilmmel flörtölő, kezdő kelet-európai filmesek identitásproblémáját. A bonyodalmakat elindító kokaint egy George W. Busht ábrázoló matrjoska babában tárolják a maffiózók: a nyugati és a keleti hagyomány találkozásának abszurd műtárgya ez, miképp Janja Glogovac filmje is.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Kapcsolódó cikkünk: Nagy V. Gergő: Terápiák / CinePécs, 1. rész 

Vö. Zalán Márk: Főpróba sokadik alkalommal