Egyszer azzal töltöttem egy szombat délutánt, hogy bejártam Róma eldugott utcáit egy dúskeblű, babaarcú, csupamosoly olasz nő történeteit hallgatva: Giulia művészettörténész volt. Valaki egyszer hat évesen azt mondta neki, hogy egy ilyen szép kislánynak a színpadon a helye és így örökre elplántálta benne a makacs vágyat, ami aztán kisebb, amatőr szerepekre elég volt, de másra nem. Így Giulia elment egyetemre és hétvégenként azzal keres pénzt, hogy borsos áron három-négy turistát vezetget Róma eldugott kis sarkaiba, „Caravaggio titkai” címen, mely titkokat készségesen, hófehér fogait villogtatva adott át nekünk. Szép délután volt, főként mert ezen a sétán találkoztam először egy elragadó mexikói nővel, akivel Giulia nyomában az első templomba, úgy emlékszem, a Szent Ignácba, egyszerre léptünk be és félszegen egymásra pillantva rögtön éreztük, hogy ez egy gyönyörű barátság kezdete lesz.
 Jelenetek a filmből |
És ömlött ránk a szépség, a történetek, sorjáztak a festmények, a titkok, az erőszak és a szentség, patrónusok, halott szeretők és halálos ellenségek és a lyukas falú ház, aminek Caravaggio egyszer azért ütötte ki belülről a falát, hogy a neki tetsző szögből essen a nap fénye a vászonra. A lyukat azóta befalazták, Caravaggio, a botrányhős festő pedig négyszáz évvel később is izgatja a rajongó fantáziát: a művészettörténészek az ötvenes években fedezik fel újra, Scorsesének a hetvenes években Paul Schrader mutatja meg a képeit, aki aztán az Aljas utcákat Caravaggio baljós, feszültséggel lüktető árnyékaiba öltözteti. 1986-ban Derek Jarman rendezi meg a Caravaggio-t az akkor még ismeretlen, huszonöt éves Tilda Swintonnal Lena, a kurtizán-festőmodell szerepében. Jarman minimalista, átütő erejű képekkel operáló víziója nem hibátlan, de energiája, szépsége van és a mai napig ez a definitív Caravaggio-film. Ezen a Caravaggio árnyéka sem fog változtani.
Mert Michele Placido új életrajzi filmje meglepően vértelen, fantáziátlan, átélhető érzelmektől megfosztott darab. Az olasz színész-rendezőt itthon tévésztárként ismerjük: ő volt a nyolcvanas években Cattani felügyelő A Polipból. Amellett, hogy ő a film rendezője, szerepel is benne, mint Del Monte bíboros, a festő egyik lelkes és nagyhatalmú támogatója. Placido azt nyilatkozta, öt évtizede készült erre a filmre. Ezt valahol össze tudom kötni azzal, amit a vásznon látok, mert a Caravaggio árnyékán érződik, hogy nagyon át lett rágva, terjengősre nőtt, megcsontosodott, és a végére lett belőle ez a merev, üres monstrum.
 |
Ebben nagy szerepe van a Caravaggiót alakító Riccardo Scamarciónak, aki pocakos kis fekete lyukként, masszív ernyedtségben ül a film közepén. Lomhán mozdul, a tekintete üres és néha értetlen, réved jobbra-balra, mint aki idetévedt valahonnan. Körötte a sok férfi, nő, pelyhedző siheder és élveteg bíboros, akiket Caravaggio mágnesként vonz vagy taszít, mind utána sóhajtoznak és mind a vérét vennék, teátrális, hamisan koppanó, üres mondatokban. „Igaz a szóbeszéd, Caravaggio tényleg tökös” – nyilatkozza egyikük. De Scamarcio Caravaggiója pusztító antienergia, hiába a sok egzaltált párbeszéd, hiába a komikus orgiajelenetek, a buggyanó vér, a sok kardélre hányt reneszánsz ruhás ember. Ha valaki izgalmat, borzongást, élvezetet keresne, ne erre a filmre üljön be. Valahol, a kavargó, buja, iszamos éjsötétben felsír egy 18-as karika.
A film szerkezete, a rendező Placido és Sandro Petraglia és Fidel Signorile forgatókönyvírók újítása, a következő: a Pápa megbíz egy szigorú tekintetű fiatalembert, a vatikáni titkosszolgálat emberét (Louis Garrel), hogy járjon utána, Caravaggio megérdemli-e a pápai pardont vagy üldözzék tovább a gyilkossággal vádolt festőt, aki évek óta bujkál Itáliában. Garrel a címben szereplő Árnyék, aki nyomozni kezd: felkeres mindenkit, akinek köze volt Caravaggióhoz és kikérdezi őket. Jönnek az emlékek, a flashbackek, a film ugrál idősíkról idősíkra, az inkvizítor eltökélten utazgat és kérdez, és mindenki készséggel elmeséli neki, milyen hihetetlen fickó ez a Caravaggio. Tökös, ugye. Hát, ha ők mondják. Garrel figyel és jegyzetel, összeszorított farpofával, penge szájjal masíroz végig a filmen, egyetlen pillanatra sem kel életre. Végül találkozik az üldözött festővel és a beszélgetés minden szava hajmeresztő. Caravaggio szájába ilyen mondatokat adnak: „A festészet az életem. Ha elveszed, elveszed az életemet.” A negatív csúcspont talán az, amikor lassított felvételen mutatják a bordó mappával érkező titkosszolgát, aki így, drámaian lassú léptekkel vonul a Pápa elé a nyomozati eredménnyel. De nehéz választani.
A film egyetlen meglepetése hatalmasat üt: soha egyetlen filmben nem láttam Isabelle Huppert-t, az isteni Huppert-t, rossznak. Ez igazi kuriózum, perverz borzongással bámulok a vászonra, mert ez nem lehet igaz, pedig mégis az. A világ színes, az élet kiszámíthatatlan, innentől minden játszik. Huppert Constanza Colonna, a Caravaggióért epekedő, a férfinál jóval idősebb arisztokrata nő, mutatják is nekünk, ahogy sóhajtozva abba a lepedőbe tekeri magát, ott hempereg, ahol előző éjjel a festő aludt. A szupermaximalista, híresen válogatós Huppert igent mondott erre a filmre és minden jelenete kínosabb, mint az azt megelőző. Míg az elején ő az egyetlen reménysugár, hogy láthatunk egy valódi emberi lényt ebben a zsúfolt, pingált mesében, a végére őt is beszippantja az élettelen massza, ami maga ez az egész film.
Mindez lényegtelen. Az igazi dráma, az igazi szépség ebben a filmben mindig a festmény marad. Lélegzetelállító, diadalmas élmény Caravaggio Medúzáját hatalmas vásznon megpillantani. A két órában felvillan még a Diadalmas Ámor, a Gyíktól megmart fiú, a Kígyós Madonna, a Mária halála, a Szent Péter keresztrefeszítése, és a Szent Pál megtérése, ami Isabelle Huppert válla mögül bukkan elő, de a Medúza mindent beborító, iszonytató pillantása elsöpör minden további emléket.