Kissé félrevezető a könyv hátsó borítóján a kötet tartalmi jellemzése, mely azt ígéri, a szerző a közelmúlt erdélyi magyar irodalmi alkotásait a képzőművészettel összefüggésben tárgyalja. A kortárs költészet és a képzőművészet – bár valóban terjedelmes részt foglal el – valójában illusztrációként szolgál a kisebbségi irodalom fogalmának elméleti átgondolásához. A szerző négy nagy fejezetben, négy irányból alapozza meg a választott művek interpretációját. Az első részben a „határon túli”, „kisebbségi” irodalom fogalomtörténeti összefoglalását és tipológiai elrendezését adja. A fejezet a kérdésre adott nemzetközi és hazai válaszok típusait követve épül fel, a kisebbségi irodalom létezésének állításától a beszédmód-, regionalizmus- és integrációs elméletekig, végül a tagadásig, az összmagyar, illetve világirodalom elgondolásáig.
A megközelítés újdonsága a rendszerező jellegben rejlik, mert a puszta egymás mellé helyezés is azt mutatja, a válaszok nemcsak típusban, hanem időben és térben is megoszlanak. Bár mindenképpen átgondolandó és óvatos megközelítést igénylő kérdés, a jól megválogatott idézetek alapján mégis gyanítható, hogy a megszólaló szerzők – akár állítják, akár tagadják a határon túliság minőségét – nemcsak a kisebbségi irodalomról nyilatkoznak, hanem rejtetten saját identitástudatuk, nemzet- és irodalomfogalmuk is megjelenik válaszaikban, pontosabban a válaszaikat a jelzett tényezők befolyásolják.
Az is láthatóvá válik, hogy a határon túliság újragondolásának több más előfeltétele van, például a „hazai” irodalmat illetően. A centralizmus–regionalizmus problémája nem csak a kisebbségi irodalmak esetében aktuális. Éppen Deleuze és Guattari relacionista megközelítése alapján – mondjuk a hagyományosan központnak tekintett Budapest – ugyanolyan régióként lenne értelmezhető, mint Kolozsvár, Arad vagy Újvidék. A „kisebbség” fogalma kapcsán felvetődik ugyanis a kérdés, hogy a határon túli magyarság etnikailag és esztétikailag kinek a kisebbségeként jelenik meg a különböző elméletekben. Egy többközpontú magyar kultúra számára az erdélyi magyarság – amely etnikailag és a kisebbségi sorsban ugyan egységes, kulturálisan viszont egyáltalán nem az –, csak az egyik központ lehetne a sok közül. Másrészt az erdélyi magyarság számára sem a Pest-központ jelentené a magyarországi („anyaországi”) térséget. S ebben az esetben talán hangsúlyosabb szerep jutna a Blénesi Éva által is említett mintának, amely német irodalom helyett, a sokféleséget és a különbözőségeket kiemelve, a német nyelvű irodalmak fogalmat használja (94.o). Többközpontú kultúra esetén nem „összmagyar” irodalomról lehetne beszélni, hanem a magyar irodalmak összességéről.
A könyv második fejezete a kánonelmélet felől közelíti a kisebbségi irodalom kérdését. A kánont mint hatalmi intézményt definiálva hívja fel a szerző a figyelmet azokra a változásokra, amelyek részben az új irodalmi regionalitás diskurzusa felé mutatnak (85.o), részben pedig egy nemzetek feletti, illetve a sokféleséget nyelvi síkon megjelenítő Közép-Európa-konstrukciót óhajtanak működtetni. A nyelv-, illetve kultúraköziségre felhozott példák (Závada, Nádas, Tőzsér, Esterházy) azonban, úgy gondolom, nem reprezentálják azt a lehetséges interkulturalitást, a tényleges és interaktív szellemi áramlást, amely a Vajdaságban – leginkább az Új Symposion irodalmában – az 1970-es és 80-as években olykor megjelent. Ehhez egyfajta közös szellemi nyitásnak kell megtörténnie: egyoldalú interkulturalitás nincs. A közvetítés intenzívebbé tétele sokat segíthet, s itt nemcsak a fordításokra vagy a szocializmus híd-utópiájára, hanem olyasfajta érdeklődésre, vagy fogalmazhatunk erősebben: kíváncsiságra gondolok egymás szellemi produktumai iránt, mint amilyen a nyugati kultúrák iránt tapasztalható. Kérdés, hogy a diktatúrák megaláztatásait átélő generációk képesek-e rá, vagy minden itteni etnikum esetében új nemzedékek tudják ezt majd megvalósítani.
Az elmélyült elméleti fejtegetés a fejezetben több más újdonságot is hoz. Az összehasonlítás révén kerülnek felszínre a hazai és határon túli irodalmak közötti különbségek például az irodalom közösségi státusát, vagy az irodalmi hagyományhoz való viszonyulás jellegét illetően.
A legtermékenyebb talán a kontextualitásról szóló, harmadik fejezet, melyben a szerző a szociológiai szempontokat társítja az empirikus fikció (Thomka Beáta) narratív kategóriájával és a fiction–faction fogalompáros bevezetésével. A kisebbségi alkotás- és olvasásmód alaptulajdonságának tekinti, hogy a szöveg jelentésvilágához, esztétikumához érzelmi és ideológiai alapon állandóan külső kontextusok társulnak. A szövegnek e szerves tartozékává vált tulajdonság egyfelől erős és jól felismerhető szerzői szándék eredménye, másfelől pedig, mint Vida Gábor utal rá, olvasói stratégia. Az empirikus leképződés, mely a XVIII. század végi irodalmi autonómiaelméletektől kezdődően esztétikum-ellenesként tételeződik, a kisebbségi irodalom fogalmához hagyományosan értékcsökkentő bélyegként társul. Ám Blénesi Éva, éppen azáltal, hogy a világirodalomban is létező poétikai eljárásként mutatja fel, kiemeli a „kisebbségi” kategóriából az ilyen típusú irodalmat.
A kontextuális szépirodalomnak ugyanakkor a diktatúrák idején sajátos változata jön létre, ezért megfontolandó, hogy (határon túli) térséghez, vagy inkább korszakhoz kötődő jelenségről kell-e beszélnünk. A rendszerváltás előtti Magyarország irodalma hasonlóképpen diktatórikus körülmények között alakult, s egy vonulata az erdélyi irodalomhoz hasonlított, olyannyira, hogy hozzá képest éppen a kisebbségi jugoszláviai magyar irodalom tűnt esztétikailag önelvűnek. Érdemes lenne ilyen szempontból összehasonlító vizsgálatot végezni a Kárpát-medencei irodalmakban.
A negyedik fejezet végül az identitás- és nacionalizmuselméletekből indul ki és jut el a határon túliság újabb ismérvéig, a Kymlicka–Straehle által bevezetett kisebbségi nacionalizmusfogalomig és annak sajátos beszédmódjáig, retorikájáig, szimbólumhasználatáig.
Mind a négy fejezet jellemzője, hogy bár Blénesi Éva explicite is megfogalmazza a maga válaszait a kérdésekre, a nézőpontok, megközelítések, válaszlehetőségek sorakoztatása és szembesítése végül annyi újdonságot és nyitott kérdést hoz, hogy műve akár újabb kerekasztal-beszélgetés kiindulópontját képezhetné.