Ágens: Akkoriban csökkentették radikálisan a független színházak támogatását, a befogadó helyek pedig többnyire csak a teret és a PR-t biztosították, de szállítási díjat, honoráriumot nem tudtak fizetni, tehát ebből nem lehetett megélni. Éppen ezért dolgoztam mellette: újságot írtam, interjúkat készítettem, de az ellenszolgáltatás korántsem volt arányos a belefektetett munkával. Mindez nem lett volna baj, ha kedvtelésből csinálom, csakhogy számomra az életfeltételeim megteremtéséről volt szó. Akkor olvastam a neten, hogy színészeket keresnek egy reneszánsz élménybirtokra, de az egész annyira szürreális volt, hogy csak hosszas gondolkodás után jelentkeztem az állásra.

Á: Emléknyomok voltak, hogy valaha volt ott színház, de inkább utcai jelenetek garmadája. Színésznek mentem oda, majd az lett a feladatom, hogy kiépítsek egy struktúrát, amiben valóban lehet színházként működni. Meg kellett küzdeni az elemekkel, de nekem sose ment könnyen semmi. Idővel aztán befogadták az ott dolgozókkal létrehozott Ágens Társulatot. Nagyon fiatal, húsz-huszonöt éves emberekről van szó, akik rendkívül kalandvágyók, nyitottak, bevállalósak, kísérletezők, merészek és véresen komolyan veszik, amit csinálunk. Van lovas színpadi tapasztalatuk, de nem színészek, ezért nem játsszák a szerepet, hanem megélik, mint Pasolini hősei, akik azzá válnak a forgatás idejére, amivé lenniük kell.

Á: Amikor lementem, azok az emberek, akik hozzám valóban közel állnak és fontos a véleményük, mind nagyon örültek, hogy megtaláltam egy utat. Gyakorlatilag az történt, hogy egy független színház helyet kapott egy magánvállalkozásban.

Á: Ez a fajta színházcsinálás megtanított arra, hogy mindig minden előadásnak több rétege legyen párhuzamosan. Eddig nem törekedtem erre. Volt az én olvasatom, az egyetlen igaz valóság és minden ehhez képest működött. Nem érdekelt, ki mit gondol: ez volt az egyetlen érvényes valóság, mert én így éltem meg. Most legalább négy-öt szintje van egy előadásnak. Az én valóságszintem ettől ugyanúgy működik, no meg az irónia, ami az utóbbi években erősödött meg bennem, de mindig van egy olyan irány, ami elámítja a nézőket, például a képi világ vagy a szavak szépsége. Eddig nem figyeltem a fogalmazás mikéntjére és nem válogattam az eszközökben. Most sem válogatok, de mívessé teszem őket egy olyan érzékenységgel vagy finomsággal, amitől befogadható lesz. Ez eddig nem volt jellemző rám. Mindig a támadás jellemzett.

Á: Nevezzük inkább provokatívnak, bár én sose gondoltam magam provokatívnak, egyszerűen így élem meg a világot. Azonban ha reggeltől estig együtt vagy egy szoros közösséggel, az rendkívül sokat finomít az emberen, mert ha el akarom érni, hogy valaki, aki a saját létéből építi fel az adott karaktert, olyan legyen, amit látni szeretnék a színpadon, akkor nagyon meg kell tanulnom fogalmazni. Mivel ez olyan, mintha állandóan késélen táncolnál, rövid idő alatt kell rendkívüli megoldásokat találni. Mindennek tétje van. Tehát minden másképp működik, mint egy színházban, és mégis ugyanúgy. Nem annyira szerepek vannak, mint inkább egymás lélekmélységeit és erőviszonyait kutatjuk, s abból bontjuk ki azt a karaktert, melyet egy adott darabban átélünk egymásból. Hozzáteszem, hogy biztonságosan bejáratott előadások sincsenek. Mindenkinek több szerepet kell tudnia, hiszen nincs mindig mindenki ott. Az előadások tehát amiatt is mindig mások, hogy a szereplők és viszonyaik maguk is változnak.

Á: A Kurtizánképző, ami gyakorlatilag színházi terápia nőknek, de a férfiak aktív részvételével, mert a nők nexusához kell a férfi nexus is, aztán az Úrkurzus, a Kurtizánképző férfi párja és a folytatása, a Buja középkori est.

Á: Igen, egy szemtelen, provokatív, személyes, irritáló, ironikus stand-up comedy. Folyamatos felhívás keringőre – idegenekkel. Estére persze már nem idegenek a nézők, mert napközben már találkoztunk, és egyesével hívtam meg őket, ami időnként riadalmat kelt. Sokan nem tudják, mi az a kurtizán, azt hiszik, hogy prostituált, és ide általában családos emberek jönnek. Van, aki már eleve készül az előadásra, mert a „kurtizán” szó vonzóvá teszi, de amíg nem találkoztak velem, addig ez az előadás nincs. Miután összeszedtem a nézőket – ami már maga is a játék része –, következik az előadás, aminek a kimenetele attól függ, ahogyan a beszélgetések folyamán felmértem a közönséget. Ha kell, cserélem az információkat, a sorrendet, kifigyelem, kit kell csipkedni, kit kell bevonni, ki az, akit békén kell hagyni, vagy finoman meg lehet puhítani. Ez tehát egy improvizatív darab egy erős vázzal, amit a nézőkön kísérleteztem ki, hogy lássam, mit bírnak el. És kiderült, hogy mindent ‘elbírnak’, ha kellőképpen be van csomagolva és elő van készítve. 

Á: Mert óriási szükség van erre. Nagyon sok mindent nem tudnak magukról a nők. Az ország minden tájáról jönnek az emberek és itt megkapják a saját, aktuális reflexiójukat önmagukra egyfajta középkori köntösbe bújtatva. És ha egy nagy plénum előtt kimondunk olyan dolgokat, amiben az emberek egyedül vannak, magukra ismernek, hogy igen, én is így élem az életem és én is lehetnék ez, de nem merem, másrészt kinevethetem magam, mert én olyan helyzetet teremtek, hogy kacagjanak önmagukon, a gyávaságukon, és rádöbbenjenek, milyen kevés hiányzik a továbblépéshez. Majd feloldozom őket a történet alól, kivetítjük egy középkori szerepszemélyiségre, aki én vagyok, így én viszem el a balhét, és utána megint személyessé teszem. Tehát a személyesség és a folyamatos projekció közötti átjárásokat kutatjuk közösen. Ezen felül használom a testi érintést, ami nem szokás a színházban.

Á: Nagyon szeretik az emberek, ha megérinted őket. A végén, amikor megkapják a Kurtizándiplomájukat vagy az Úrkurzus-diplomájukat sorban állva, pár keresetlen pozitív szó kíséretében, nagyon kitűnik, kinek van igénye az ölelésre. És ezt a megnyitott világot hazaviszik. Visszajönnek, hogy továbbképzést akarnak, vagy legközelebb hoznak süteményt, mert ezzel tudják meghálálni az élményt. Az előadás alatt olyan mély viszonyok alakulnak ki, hogy szégyellem magam, amikor pár hónap múlva visszatérnek, és nem ismerem meg őket. Egy nyári nyitva tartáson nyolcszáz ember is megfordul. Voltak orvos tanítványaim, pszichiáterek, pszichológusok, férfi és nő egyaránt és kérdezték, tudom-e, mit csinálok. Pontosan tudom, feleltem. Mert ez egy olyan terápia, mondták, amin minden nőnek részt kéne vennie. És mivel ez egy játék, nincs mellette semmilyen túlburjánzó ezotéria, amitől veszélyesebb is, mert nincsen kapaszkodó, nincs mentsvár: minden az, ami. A nézőnek azonnal el kell döntenie, hogy ez az ő útja vagy sem. Olyan erős, értő közösség formálódik ez alatt az egy-másfél óra alatt, hogy szinte már bárhova nyithatsz, amit egyébként ők maguk is igényelnek.

Á: A Buja est a Kúrós versekből készült, ami korántsem felel meg a középosztály népszínházi elvárásainak. Tabudöntögetés minden szempontból. Ezek a szövegek irgalmatlanul kemények, de megfelelő képi és érzelmi kontextusba helyezve tökéletesen átvihetők. Bele vannak ágyazva egy történetbe, emléknyomokként jelennek meg egy kurtizán emlékirataiban. Az erotikusan túlfűtött színpadi látvány mellett ezek a szövegek a nézőket érzéki módon megszólító és bevonó előadássá alakulnak. Azért képesek befogadni a nézők, mert nem a megszokott úton, hanem a megélésen keresztül jut el hozzájuk. Az érzékiség először rejtetten van jelen, majd nagyon is nyilvánvaló lesz, amikor a főszereplő fiú megetet, majd közösen etetjük a nézőket is. Aztán ölelkezünk velük. Nem volt még olyan, aki visszautasította volna. Még az is megtörténik, hogy megcsókolják egymást a párok.

Á: Az is. És ami fontos még, hogy a Kurtizánképző, az Úrkurzus és a Buja est lehetőséget ad arra, hogy előadás után odajöjjenek a nézők és közösen dolgozzuk fel az élményt. Elmondják, hogyan hatott rájuk. Odajönnek az asztalhoz, hogy megnézzék a tárgyainkat vagy szemezgessenek a gyümölcsökből. Vagy megnézzenek minket civilben.

Á: A történetben. Abban a történetben, ami megjelenik a színpadon. Hogy egy közösség történetévé válik, és közösségformáló erőt kap. Hogy létrejön az egység valami sokirányúból a történeten keresztül, ami persze minden egyes ember számára mást jelent. Riadalommal, félelemmel vagy melegséggel élik meg, de mindenképpen nyitottan. A lételemem emberekhez tartozni és fenntartani a közösséget, rávezetni őket egymás vagy a létünk felfedezésére.

Á: Ez a művészet lényege. A művészet megmutatja az átjárásokat, sőt egyenes irányú átjárást biztosít egy másik dimenzióba, ahol felszakadnak a határok és kiléphetsz önmagadból, valamint képes leszel nyitni a közös élmények felé. Én világéletemben ezért csináltam színházat. És ez működik. Arról számolnak be a nézők, hogy megnyílt előttük valami attól, ami belőlem árad a színpadon, ami addig nem nyílt meg. Ennél nagyobb „provokációt” soha tudatosan nem csináltam. Holott ez nem provokáció. Nekem ez a létélményem. Én ezt tudom. 

Á: Ez csak játék! Az elején valóban kialakul a veszélyérzet, de a végére az ölelés miatt feloldódik. Megtanultam föloldani. Korábban nem akartam. Még meghajolni se voltam hajlandó, és a tapsot is elutasítottam. Most annál inkább hiányzik, mert azon mérem le, hova jutottunk. Ez esetben a taps nem nekem szól, hanem annak, aki tapsol. Persze most sem szokványosan használom a tapsot, úgy látszik, soha nem fogom tudni normálisan használni, de aki tapsol, az önmagát tapsolja meg, azt, hogy eljutott valahová. Régen nem volt erre szükségem, azért csináltam, hogy nekem legyen jó. Hogy egy adott problémát megoldjak az előadáson keresztül. Mára azt szeretném, hogy a nézőnek is jó legyen – túlléptem önmagamon.