Székesfehérváron Bagó Bertalan rendezte az előadást, de volt ebből ősbemutató 2009-ben a Radnótiban, mégpedig Török Ferenc filmrendező vezényletével, aki azután leforgatta belőle a filmet is (a róla szóló kritikánk itt olvasható – a szerk). Valahogy egyik sem futott nagy szériát – és kíváncsi vagyok, hogy vajon ebben a közéleti-politikai szempontból apatikus korban, amelyben most élünk, átüti-e a téma a közönség ingerküszöbét.
Tudjuk, hogy a dráma alapötlete a Cseh Tamás-féle indián közösségre épül, vagyis van neki valóságalapja. Ez a valóságalap pedig kissé bizonytalanul sasszézik a kor nyomasztó társadalmi közegéből való időnkénti kivonulás és a rendszerrel történő szembefordulás között, de bármelyik lett légyen is, az állambiztonsági szervek figyelmét tényleg magára vonta.
Ebben eleve rejlik némi drámaiság – a szó hétköznapi és művészi értelmében egyaránt –, de igazán drámaivá a történelmi mulasztás teszi ezt a történetet: az ügynökakták eltitkolása. Ennek következtében ugyanis meghamisítódik a múlt, és úgy örökítenek a nemzedékek egymásra különféle családi és egyéb emlékeket, hogy azokból csak a lényeg vész el. Ez a dráma: hogy minden másképp volt. Ennek hétköznapi kivetüléseit többször láttuk már, ráadásul megtöbbszörözve is – és elég itt csak Pokorni Zoltán felmenőire utalni. Hogy aztán ebből a motívumból vagy helyzetből színpadi mű is születhet – mellékhatás vagy járulékos haszon, csak kérdés, hogy megéri-e.
Jelenet az előadásból
Bagó Bertalan rendezésének geometrikus íve van: egy ideig klipszerű, gyors jeleneteken vágtatunk időben visszafelé – mi tagadás, a körülöttem ülő nézők reakciói alapján sokaknak nehéz összerakni a fontos információkat, noha csak pár évről van szó. Mire a görbe csúcsához érünk, remélhetőleg mindenkinek világos egyrészt a kettős szerepek rendszere, másrészt a „ki-kicsoda”, mert ekkor a történet visszafordul, legalábbis az időben. Így rajzolódik ki a dramaturgiai ív, egy kupola. Mondom, alig néhány év az egész, de szapora események sorozata, vagyis a színpadon nagy a forgalom.
És mintha ez nem lenne elég bonyolult, ráadásul keret is van: a legelső, jelenidejű jelenetben a fiatalember a családjának, elsősorban a nagyanyjának mesélné el, hogyan is esett az a bizottsági ülés, amelyen az ő indiános forgatókönyvét, a nagyapa vélt történetét tárgyalták meg. És a végén ugyanez a fiatalember ugyanennek a nagymamának – és az apjának – meséli el egyrészt a bizottsági ülés eseményeit, másrészt mindazt, amit azóta megtudott a saját családjáról.
Az indiános jelenetek sokszor viccesek, nevetségesek, ez nem áll jól az előadásnak.
A díszlet leginkább jelzés, néhány átlátszó plexi bútordarab, és mögöttük Csontó András különféle vetített animációi: szoba, konyha, presszó, pályaudvar. Ezek igen hangulatosak és a kiszínesedő figurákkal szellemesek is, de ami fontosabb: hoznak nem keveset az atmoszférából. Már csak játszani kell előttük-bennük.
Sághy Tamás és Gáspár Sándor. Forrás: Vörösmarty Színház
Gáspár Sándor játssza a Tartótisztet: úgy váltogatja a vicces-kedves és parancsoló hangnemet, hogy árad belőle a kíméletlenség. Játéka igazi demonstráció: a beszervezés stratégiája és taktikája. És pont az ellentéte, amikor az Apát alakítja: mintha igazából összetöpörödne az igazság hallatán, valósággal megsemmisül.
Lábodi Ádám a nem is oly boldog utókor képviselője, aki méltó filmes emléket állítana a nagypapa indiános múltjának, valamint ő a megelevenedő múltban a nagypapa, vagyis az akkori fiatalember is. Játékában finomak az árnyalatok: a beszervezés okozta traumától a tudomásul vételig, sőt, tovább, egészen a beletörésig.
És Sághy Tamás, szintén két szerepben: az egykori elárult indián, és a mai utód, aki mindent tud. Eljátssza, hogy nem az elégtétel, hanem az igazság a fontos – parányi különbség, pontos alakítás.
A nők a felejtésre szavaznak – és szekundálnak a játékban. Ez kicsit sablonos, de sem Egri Márta, sem Ladányi Júlia, sem Ballér Bianka nem tehet róla.
Az előadásban szinte több az átrendezés, mint a jelenet, és mégsem dinamikus, inkább csak szaggatott. De az érzékenyebb nézők mégiscsak azzal a kellemetlen-kényelmetlen érzéssel távoznak, hogy valami itt nagyon el lett szúrva, és nemcsak mi nyögjük, hanem unokáink is nyögni fogják, mert a csontvázak egyre-másra mégis kidőlnek majd a szekrényekből.