Revizor: Hogyan jött létre a produkció?
Kárász Emese: Két osztálytársunkat kivéve – az egyiket leszerződtették, a másik pedig saját projektjén dolgozik – mindenki szerepel a vizsgaelőadásunkban. Ez az évünk arról szól, hogy a tavaly előkészített produkciónkat bemutassuk. Burning Sky az angol címe, zenés előadás. Létrehozásában társzeneszerzőként fontos szerepet játszik Zentaj Bente (aki egyébként az egyetlen külsős a csapatban), ő hozza a melódiákat, valamint Juhász Maja, aki dramaturgként, szövegíróként is segíti a munkám. Megkértem az osztálytársaimat, írjanak szöveget arról, hogy fiatal alkotóként mit éreznek a szakmával, az aktuálpolitikával kapcsolatban, vagy válasszák ki kedvenc versüket, és ezek alapján írtam dalszövegeket. Sokat merítettem például Rilke Duinói elégiáiból. Maja elsősorban a darabot írja, amiben a dalokon kívül nem sok szöveg van, viszont fontos a struktúrája, fölépítése, mert tudnunk kell, honnan hová jutunk el, mikor kit látunk.
R: Mi az előadás műfaja?
KE: Zenés darab, de inkább úgy fogalmaznék: egy frusztrációerdő. Igazából egy popkabaré.
R: Mekkora szerep jut az improvizációnak?
Juhász Maja: A próbák alatt fontosak voltak az improvizációk, a dalokban különösen. A prózai részeknél is sok ötletet beépítettünk mindabból, amit az osztálytársaink hoztak. A bemutatóra összeálló végső verzióban már nem sok improvizációra lesz lehetőség.
KE: Az induláshoz képest sokat változott a darab struktúrája, mert a próbák során azt éreztük, kezdenünk kell valamit azzal a feszültséggel, aktuális helyzettel, amiből hozzánk érkeznek a szereplők. Igyekeztünk a napi problémákból is meríteni, megmutatni, hogy mi minden történik egy fiatalemberrel, aki csak alkotni, létezni akar. Sok apró történettel találkozhat majd a közönség, de fő motivációként a frusztrációerdőt határoztuk meg. Ide érkeznek be alakok, és temetnek valamit.
R: Az illúzióikat?
KE: Az illúzióikat, szimbólumokat, érzéseket és a jövőt. Vagy éppen a jelent. Sok mindent temetnek el, de a végén mégis az a lényeg: a búcsúzás nem mindig köthető össze negatív melankóliával. Minden búcsúzásban van egy felszabadulás is.
Próbafotó. A képek forrása: Trafó
R: Miért Csak az ég lett a darab címe?
KE: Az angol címe Burning Sky – Égő égbolt –, amivel valami apokaliptikus jelleget szerettem volna érzékeltetni. Ég minden körülöttünk, mellettünk, felettünk, alattunk.
R: A ti generációtoknak kijutott a rosszból: pandémia, háború, klímaválság, gazdasági krízis, vonalas kultúrpolitika.
JM: Az osztályunk tagjainak személyes sorsa összekapcsolódik a darabban a világban jelen lévő problémákkal, és azzal is, hogy ki hogyan képes alkotni, élni ilyen körülmények között. Hogyan kezeli a társadalmi kihívásokat? Hogyan tud beilleszkedni idegen környezetben? Hogy tud kimaradni mindebből, és hogyan képes eltemetni a vágyait, álmait, jövőképét?
R: Miért kéritek a közönséget az előadás végén, hogy maradjon és táncoljon veletek?
KE: A zene eleve olyan impulzus, amire a test önkéntelenül reagál, ezért is gondoltuk, hogy akinek van kedve, a végén csatlakozhat a bulihoz. Az pedig a kabaréból jön, hogy az előadás közben is lehet italt fogyasztani.
R: Hogyan jellemeznétek az előadás zenei világát?
Zentaj Bente: Főleg zárt zenékkel dolgozunk, dalokat próbálunk alkotni, vagyis nem a hagyományos hangulatteremtő, aláfestő zenei vonalat követjük. Ugyanakkor mindegyik énekszám persze hangulatot is teremt. Egyfajta popos világ, de nehéz pontosan leírni. Főleg saját zenékkel dolgozunk, egyelőre maradt még néhány átvett dal, de reméljük, azokat is sikerül kiváltanunk a bemutatóig.
KE: A magyar alternatív zenétől a techno, a pop és a rap hangulatán keresztül nagyon széles a produkció zenei világa.
R: Mennyire kell angolul tudniuk a nézőknek az előadás követéséhez?
JM: Nem árt, ha értenek angolul, különösen a dalok miatt, amelyek többsége angolul hangzik el. A prózában is vannak angol részek, de úgy gondoljuk, alapvetően magyarul is érthető az előadás. Majd kiderül. Nem a világ legbonyolultabb dolgai hangzanak el angolul.
R: Milyen volt a Freeszfe színházcsináló képzése?
JM: Tizenhárman voltunk az osztályban, jó volt találkozni olyan emberekkel, akik valami hasonlóban hisznek – még ha teljesen más stílust képviselnek is –, és közösen kellett létrehoznunk különböző projekteket. Nagyszerű tanáraink voltak. Az első év után három részre bomlottunk, három különböző előadást hoztunk létre a végén. Én például Kárpáti Péter improvizációs csoportjában voltam, és nagyon szerettem.
KE: Én Ascher Tamás és Tarnóczi Jakab csoportjába kerültem, zenés színházzal foglalkoztunk. Két zenés vizsgaelőadásunk is készült. A képzésünk diverz és komplex volt, megkaptuk a lehetőséget filmes platformon is, így forgathattam egy filmet is, aminek az utómunkája még javában zajlik. De amikor anyukám megkérdezi, hogy mi lesz belőlem, nehezen tudok rá válaszolni. Ebben a képzésben épp arra próbáltak megtanítani bennünket, hogy az alkotás nem csak arra szűkülhet le, hogy rendezel, játszol vagy írsz, hanem bármelyiket vagy akár mindegyiket is választhatod hosszú távon. Az alkotófolyamatokat megvizsgálva közelebb kerülhettünk ezekhez a területekhez. Az is nehéz, amikor teli vagyunk lehetőségekkel, bombáznak bennünket opciókkal. Néha kilátástalannak tűnik, hogy mihez is fogunk végül kezdeni, mire képeztek ki bennünket. Ugyanakkor az önállóság és ez a helyzet engem például nagyon motivált arra, hogy forradalmi hangulatba kerüljek, csináljak valamit.
R: Látva, hogy mi történt az SZFE-vel, ismerve a színházak kétségbeejtő helyzetét, pályakezdő alkotóként mi tart itthon benneteket?
JM: Nem szeretnék lepattanni. Jó lenne külföldre is menni, de szeretnék itthon is előadásokat létrehozni. Most még van egy nagy lendület bennünk, hogy csináljuk. Fontos, hogy most a Trafóban létre tud jönni ez az előadás. A tavalyi Titánium-pályázaton is többen nyertünk, annak köszönhetően Zilahy Annával is rendezhetek majd a Trafóban. Meglátjuk, mi lesz, abban bízom, hogy sokáig kitart a lendület.
KE: Folyamatosan nyomaszt ez a probléma, az előadásban is foglalkozunk ezzel. Bennem van a kérdés: menni vagy maradni? Talán azért is, mert nem olyan régóta foglalkozom színházzal, mint az osztálytársaim többsége. Korábban sokáig modellkedtem, ami tudott szorongató is lenni, ugyanakkor ennek köszönhetően sokat utazhattam, láthattam. Megszoktam, hogy Londonban, ha felszállok a metróra, nem váltok ki semmilyen hatást az emberekből. Hazaköltözve jöttem rá, hogy itthon ez mennyire másképp van. A „magyar szem” bőrszínhez vagy bármilyen „mássághoz” való viszonya sokszor fojtogatóbb, mint az a légkör, ami a modellkedéssel járt. Ugyanakkor ez a hazám, ezért aktívan foglalkoztat, hogyan tovább itthon. Nehéz úgy a magyar kultúráról, létezésről érvényesen megszólalni, ha elmenekülünk. Ma már nem egy akkora dolog el-, majd visszautazni, erőt merítve és adva másoknak, az alkotótársaknak, önmagunknak. Mert az a célunk, hogy valami változzon végre.
R: Mit tehet a változás érdekében a színház?
KE: Fontos, hogy kimondjon dolgokat. A kimondás persze nem azt jelenti, hogy állandóan politizál. De meg kell próbálnia az aktualitásokkal behatóan foglalkozni, mert a mi problémáink többsége az egész világon probléma. A Freeszfe révén jártunk Salzburgban, és csináltunk egy darabot. Ott vált világossá számunkra, hogy az FPÖ nevű szélsőjobboldali párt Ausztriában hihetetlenül megerősödött, és arra is van esély, hogy megválasztják őket. A szélsőségekkel nem csak a magyar alkotóknak, a magyar színháznak kell foglalkoznia, hanem mindig, mindenhol. Attól még persze, hogy beszélünk róla, nem hiszem, hogy megoldódik a probléma, de egy kis szeletet mi is hozzáadunk a nagy képhez. Ha nem lesz rá lehetőségünk a színházakban, akkor elmegyünk pincékbe vagy a Margitszigetre.
R: Figyeltek egymás munkáira az SZFE hallgatóival?
KE: Olyan, mintha elváltak volna a szülők, de mi, gyerekek, attól még lehetünk jóban, hogy nem ugyanahhoz a szülőhöz kerültünk. Ha mi, fiatalok jóban leszünk, együtt alkotunk, akkor ez megoldhatja a problémákat. Nem szabad tovább vinnünk a kettéosztottság örökségét és az ezzel járó dühöt.