Revizor: Visszatérve a tánchoz: kár lenne tagadni, hogy az improvizáció szerepe megnövekedett az utóbbi időben, lényegi részéve vált az alkotófolyamatnak, bár a koreográfiák kilencvenkilenc százaléka továbbra is rögzített. Az improvizáció ennek ellenére vegyes megítélésben részesül.
Molnár Csaba: Az improvizáció egy eszköz, de én még tizenegynéhány év alatt egyszer sem szerepeltem olyan előadásban, ami teljesen improvizatív lett volna. Ha volt is rögtönzés, mindig keretek közé volt szorítva. Mégis vannak, akik ebből a téves feltevésből kiindulva eleve problematikusnak állítják be az improvizációt, ami teljes félreértés.
Hód Adrienn: Nekem, mint említettem, az improvizáció hamarabb volt gyakorlat a tanításban, mint a koreografálásban. Eleinte formát, mozgást tanítottam, egyszerű alapelvek alapján, majd érdekelni kezdett, hogy mi van akkor, ha adok egy nagyon egyszerű kiindulópontot, és arra a diákok elkezdenek szabadon mozogni. Ez aztán oda-vissza hatott egymásra, és odáig vezetett, hogy most védtem meg a szakdolgozatomat Tánctanítás improvizációval címmel. Az improvizáción keresztül olyan eszköztár jön létre, amit a későbbiekben is használni, fejleszteni tudunk, bizonyos pontokon megragadjuk, nevesítjük, majd megyünk tovább. Egyáltalán nem a kényünk-kedvünk szerint improvizálgatunk: ez visszahozható tudásanyag.
Vadas Zsófia Tamara: Nem egyszer voltam olyan próbahelyzetben, ahol eszközként használtuk az improvizációt a darabépítéshez, mert olyan helyekre vitt el, ahova magamtól, sem a testemből, sem a fejemből nem tudtam volna eljutni. Egy ügyes koreográfus vagy rendező, lehet, hogy csak a figyelmével, de el tud juttatni oda az improvizáció segítségével, ahol még senki sem járt. Aztán ott megszületik valami, ami később visszahozható. Ezért is említettem korábban a feltalálás szót. Hogy tulajdonképpen folyton feltalálsz. Lehet, hogy nem teljesen új dolgot, vagy csak számodra és az adott szituációban az, de mégiscsak feltalálás, amiből aztán tovább lehet építkezni. És itt jön be az a faktor szerintem, hogy a táncos nem pusztán test, és a tánc sem csupán technikai megvalósításról szól, hanem egy személyiség megnyilvánulásáról.
Fülöp László: Az improvizációt elsődlegesen nem is az alkotási folyamatban betöltött szerepe miatt éri vád, hanem azt kérik számon, miért nem lett belőle késztermék legyártva. Mintha azzal vádolnának, hogy én félmunkát végeztem azáltal, hogy nem a szokott szigorúsággal rakosgattam egymás mellé a dolgokat, és pakoltam ki a színpadra. Hát nem, mert a tánc számomra egy létező, lélegző dolog, aminek élő szövete van, és nekem ez nagyon fontos. Egy másik oldala mindennek, hogy a téma sokkal fontosabb lett a formánál, miközben az improvizáció és a kísérletezés paradox módon mégiscsak erős formát és struktúrát hoz létre, de nem abban fogsz végül megmerítkezni, hanem a mögöttes tartalomban. Nem az lesz a lényeg, hogy le van-e feszítve a lábfej vagy oda van kiszúrva, ami az előírás, vagy pontosan öt méter két centit ugrik valaki és egy milliméterrel se kevesebbet – hanem a kontextus, mert a többi lehet, hogy csak felesleges szakmai manír.
R: Mi a véleményetek az improvizáció és a tánctechnika viszonyáról, ellentétpárba állítható-e a kettő, mivel felmerült az is, hogy az improvizáció „sokszor inkább visszafejleszti, mint fejleszti a tánctechnikát”?
Újvári Milán: Csak fejleszti, ezt nyugodtan lezárhatjuk egy mondattal. Vagy tartunk óránként ötszáz forintért mozgás-improvizációt kritikusoknak, ahol megtapasztalhatják.
Hód Adrienn: Szerintem is fejleszti. A Kortárstánc Főiskolán rengeteg tánctechnikát tanulnak a diákok, ami mellett az improvizáció csak fejlesztőleg hat. Az improvizáció a közhiedelemmel ellentétben lehet egy nagyon zárt feladat, célirányosan indítja meg a testet, és azok a táncosok, akik az óráimat látogatják, mind arról számolnak be, hogy technikailag is fejlődnek: olyan dolgokra lesznek képesek, amelyekről nem is gondolták volna, hogy meg tudják csinálni.
Vadas Zsófia Tamara: Én kamasz lányokat, amatőr tiniket tanítok, kezük-lábuk össze-vissza, és azt látom, ha nem formát tanítok, hanem inkább szempontokat adok a mozgáshoz, megmozdulnak. Addig nem, addig azt várják, hogy lemásolják a mozdulataimat. Ilyenkor csak nézek és csodálkozom, mert egyébként meg csetlenek-botlanak, amikor meg kell tanulni valamit. Az improvizáció kreativitásfejlesztő is, mert az agy, a testtudat, a megrögződések meggátolnak egy csomó mindenben.
Fülöp László: Oké, hogy tánctechnika, persze, tanuljuk, csiszolgatjuk is, de nem tánctechnika kerül fel a színpadra, könyörgök: koreografáláskor nem a tánctechnika maga, vagy annak tudása érdekes a számomra, hanem az a szabadság, amivel játszom. Egyáltalán azt se értem, hogy merül fel egy ilyen kérdés, amikor a tánctechnika egy fix, behatárolt dolog. Lehet oktatni, bizniszt csinálni belőle, fel lehet húzni belőle egy struktúrát, de attól még tánctechnika marad, és nem lesz belőle előadás. Különböző témákra, kérdésekre és problémákra, különböző formákat, válaszokat és megoldásokat kell felsorakoztatnunk. Ez nem működhet kanonizált technikák segítségével – itt megbukik a rutin.
R: Kicsit más téma, de szorosan idekapcsolódik, hisz ugyancsak itt, ebben a kritikusvitában vetődött föl, hogy a kortárs esztétika mellé le kéne rakni a morális esztétika alapjait is. Hogyan látjátok ezt a kérdést?
Molnár Csaba: Én úgy vélem, hogy nincs morális esztétika, nem beszélhetünk ilyenről, mert a morál és az erkölcs egyénfüggő dolog, miközben azt is gondolom, hogy egy művészeti alkotás nem ítélkezhet, nem törhet pálcát senki hite, meggyőződése és identitása felett. Én nem szeretem azokat az előadásokat, ahol ítélkezés történik. Amúgy meg mindenki azt csinál, amit akar, és úgy kombinálja össze a dolgokat, ahogy neki tetszik, enélkül a szabadság nélkül ugyanis lehetetlen volna alkotni.
Fülöp László: Mindenkinek megvan a saját morális alapállása, ezzel semmi gond nincs. A probléma akkor jelentkezik, hogyha a saját moralitásomat mérvadóbbnak gondolom, mint bárki másét, vagy kivetítem egy alkotásra, és az alapján ítélem meg.
Újvári Milán: Sose felejtem el, amikor Süsü (Schilling Árpád, a szerk.) egyszer bejött a Szabadulóművész próbája elején, mintegy megvilágosodva, akkor született amúgy a kislánya, Franciska, és azt mondta, hogy a művészet az intellektus és az érzelem aránya, és mindkettő nagyon fontos. Én már itt elbuktam ebben a dologban, mert mi az, hogy egy kritikus az egyiket kizárja a másik ellenében, hogy az intellektus vagy a konceptualitás rossz, káros, mert szerinte manipulálja a „művészet igazságát és valódiságát”, ez boszorkányüldözés. Én egyáltalán nem készítek konceptuális darabokat, mégis fantasztikus élmény volt számomra Jérôme Bel és Pichet Klunchum darabja, amikor másfél órán át szinte csak ültek egymással szemben és beszélgettek a színpadon, tele kíváncsisággal, humanizmussal, humorral, és olyan érzelmi töltettel, ami egy nem konceptualista darabnál is ritka. A különböző művészeti hatások kijátszása egymás ellen eleve hamis.
R: Végezetül egy idézet: „Az érték relativizálódik, megszűnik, és nevetség tárgya lesz mind az esztétikai, mind a morális mérce. Ahol minden relatív, ott óhatatlanul felüti fejét a hazugság. (…) [A] trendbe való illeszkedés vágya az elismertséggel – és ezen át a pénzzel – karöltve könyörtelenül diktálja a divatot (…). S ha az így fölállt zavaros, relatív látszattrendet valaki kifogásolni meri, az rögtön gyanús, vagy legalábbis maradi, konzervatív a hazug művészet szekértolóinak szemében.” Egy ilyen kijelentéssel mit lehet ma kezdeni?
Fülöp László: Az érték, ha kreativitásról és művészeti kifejezésről beszélünk, de akár egy tudományos kutatás esetén is, mindig is relatív volt. Hisz a cél nem az esztétikai és morális elvek megerősítése, hanem annak gyenge pontjaira való rámutatás, és az ezen keresztül való fejlesztés, a korlátok feszegetése. Aki azért jár ma színházba, hogy vállon veregessék, hogy minden rendben van, az inkább ne menjen oda. Ez nem gyerekeknek való dolog. Ez felnőtt dolog, tele felelősséggel és megkérdőjelezéssel, ahol terítékre kerülhetnek a lerejtegetettebb dolgok is, mindazok, amiket leginkább felednénk. Ha ez kikezdi az esztétikai és morális mércénket, az csupán annyit jelent, hogy képmutatásra építettük azokat. Nem állítom, hogy nincs olyan darab, ami csak provokációra építene – de ha csak ennyi történne, azokon nem is botránkoznánk meg. És szerintem ez a kulcs. Ha kiakadtunk, az már egy jó dolog, ott valami történt – ha elaludtunk, az probléma. Senki nem akar a trendekbe illeszkedni – még csak diktálni sem. Csak csinálni minél önhűbben és őszintébben azt, amitől nem szabadulhatunk. Jobb esetben. Már ha művészek vagyunk, vagy legalábbis annak tartjuk magunkat.