Február 6-án Antonio Vivaldinak szentelt koncerttel indult a sorozat. (Eredetileg egy kortárs magyar szerző neve is megjelent a programban, később azonban nyomtalanul és magyarázat nélkül eltűnt – talán a közönség langyosabb reagálása miatt.) Általában véve a közönség nem feltétlenül ideális szerkesztő, ugyanis az egyes, esetleg egyénibb és izgalmasabb igények átlagossá összegeződnek, legalábbis ez a statisztikai tendencia. Nyilvánvaló persze, hogy a végső műsor-összeállítás nem a kívánságok mechanikus követésével történt; ezzel együtt még a legnépszerűbb Vivaldi-darabok köréből is lehetséges lett volna lényegesen sokszínűbb válogatással előállni. Egy triószonáta-tétel (kell-e mondanunk: a La Follia-variációk az op. I-es sorozatból) mellett négy versenymű hangzott fel, ami persze remek alkalmat szolgáltatott arra, hogy a zenekar öt – kivétel nélkül abszolút meggyőző teljesítményt nyújtó – tagja is szólófeladathoz jusson. De ha arra gondolunk, hogy mondjuk akár csak 1, azaz egy fő énekes bevonásával (szólókantáták, szólómotetták, operaáriák), netán zenekari concertók vagy kisebb kamaraösszeállításra írt darabok műsorra tűzésével milyen sziporkázóan színes Vivaldi-portréban gyönyörködhetett volna a néző-hallgató, akkor talán visszasírjuk a múlt merev és elitisztikus gondolkodását, mely szerint jobb, ha a szakmai döntéseket – merőben antidemokratikus módon – a hozzáértők hozzák.

Bodor János

A műsorszámokat ebben a sorozatban is Eckhardt Gábor sokszor anekdotikus, de mindig profi, szórakoztató és elegáns kiselőadásai vezették be, mint mindig, gazdag és vonzó képanyaggal. Igazi trouvaille volt, amikor – Vivaldi ma is elsöprő népszerűségét illusztrálandó – impozáns képsort mutatott be a világ minden részén készült, róla elnevezett vendéglátóhelyekről és gasztronómiai termékekről (bár, úgy láttam, a Vérmező és a Városmajor között található, Maros utcai Café Vivaldi nem került bele a merítésbe). Ezzel együtt ezúttal az volt a benyomásom, hogy bevezető és zene aránya alacsonyabb is lehetett volna – részben talán azért is, mert a számos versenyműről nem lehetett újra meg újra sok újdonságot elmondani.

A La Follia-variációkat Bobák Melinda és Samu Enikő (hegedű), Horváth Ildikó (cselló) és Borsányi Márton (csembaló) színesen, helyenként pedig igazán virtuóz módon és temperamentumosan játszotta; Borsányi precizitásával, Horváth Ildikó pedig játékának szuggesztivitásával, magabiztosságával tűnt ki. A többi műsorszámban az Óbudai Danubia Zenekar (modern hangszeres) barokk kamarazenekari kiadását a korszak elismert specialistája, Németh Pál vezényelte. Nyilván a közönség kívánságára, a megszólaltatott két szólóhegedűs versenymű mindegyike A négy évszak sorozatból vétetett: az op. 8 no. 1-es E-dúr koncertet („A tavasz”) és az op. 8 no. 4-es f-moll darabot („A tél”) Bodor János szólójával adták elő. A zenekar tagjai számára kihívást jelent az ilyen csökkentett létszámban való megszólalás, hiszen az egyes játékosok felelőssége megnő egy nagyzenekari felálláshoz viszonyítva. Különösen eleinte érzékelhettük is, hogy a hangzás időnként nyersebb, a szólamok nem mindig teljesen összecsiszoltak, de a zenészek igyekezetének és koncentrációjának köszönhetően már a koncert végére határozottan homogénebbé, összeforrottabbá vált a zenekar hangzása. Bodor János zeneileg és technikailag is igen meggyőző teljesítményt nyújtott, és nagyon tetszett, hogy erre a feladatra a modern, acélhúros hegedűn kikísérletezett egy minden fémes csengést (és mechanikus vibratót) nélkülöző, gömbölyű és kristálytiszta hangot, amely ugyanakkor egy cseppet sem hatott erőtlennek, és ráadásul magabiztos intonációval és virtuozitással párosult.

Mucza Gabriella

A tavasz és a tél között egy fúvós versenyművet hallhattunk: az RV 443-as műjegyzékszámú C-dúr koncertet, amelynek szólóját Mucza Gabriella játszotta pikkolón, vagyis a zenekarban is használatos, a standard harántfuvolánál egy oktávval magasabbra hangolt hangszeren. Eckhardt Gábor ezen a ponton – szokásával ellentétben – némi homályt hagyott maga után ismertetőjében, egy lélegzetre említve a pikkolót és a – szokásos, f alaphangú altfurulyánál egy oktávval magasabb – szopranínó-furulyát, mintha ugyanannak a hangszernek két különböző elnevezéséről volna szó. Ez azonban nincs így: Vivaldi két „pikkolóversenyét” szopranínó-furulyára írta, bár ezek jól játszhatók pikkoló-harántfuvolán is. Ezt – mármint a játszhatóságot – Mucza Gabriella is meggyőzően demonstrálta. Előadása azonban jóval több is volt demonstrációnál: a fülcsiklandozó magasságok ellenére mindvégig nagyon szép hangon, a lassú tételben kantábilisan és megkapó nyugalommal játszott, dinamikai árnyalásra is képes volt, és főként a nyaktörő futamokat is magabiztosan abszolválta.

Utolsó számként az op. 3. no. 8-as, Bach billentyűs átirata által halhatatlanná tett a-moll két hegedűs versenymű következett, amelyben Bodor Jánoshoz Mező Péter, a zenekar egyik koncertmestere csatlakozott, hogy azután a két szólista zeneileg, stilárisan és hangilag remekül alkalmazkodjon egymáshoz.

Németh Pál és a zenekar mindvégig jó tempókat véve, választékos és kulturált módon vette ki részét a versenyművek előadásból.