Johan Huizinga Homo ludens című könyvében arról értekezik, hogy minden emberi tevékenység megközelíthető sub specie ludi, azaz a játék aspektusából. És hogy még szemléletesebb legyen, mit jelent ez a zene számára, felemlíti a zenészre használt szavak eredeti jelentését is: „a ioculator, jongleur szavak […] általános jelentése egyrészt költő, dalnok, másrészt muzsikus, végül valaki, aki késsel vagy labdával ügyeskedik”.
 Szakács Ildikó és Vajda Gergely |
Az Óbudai Danubia Zenekar október 20-i koncertje ugyanis a Játék címet viselte a Zeneakadémián, Dohnányi szavaival élve „a humoros emberek élvezetére és a többiek bosszantására”. És noha én már a cím olvasásakor borítékoltam, hogy felhangzik a Till Eulenspiegel, nem így történt. Imponáló módon sokkal messzebbre láttak a műsorszerkesztők, de közönségkedvenc darab nélkül nem maradtunk, Dohnányi Variációk egy gyermekdalra című zongoraversenye mellett egy Stravinsky-balett, egy Ligeti-operarészlet és Milhaud Ökör a háztetőn című szvitje is felhangzott.
A Kártyajátékot 1936-ban írta Stravinsky, mi több, még a cselekményét is maga vázolta fel (Malaieff segítségével), hogy aztán Balanchine koreográfiájával álljon színpadra a következő évben. Akármilyen szellemes is a balett zenéje, melyben Ravelnek, Rossininek, de még Beethovennek is kijár a csipkelődésből néhány zenei idézet erejéig, igazi kihívás önálló koncertdarabként műsorra tűzni. A Danubia azonban a lehető legjobban oldotta meg a feladatot, a partitúra szellemességét remekül visszaadva. Jól csengett a kártyaosztások alatt szóló alla breve fanfár, de ne csak Vajda Gergely karmesternek tulajdonítsuk az érdemet, az ilyen részletgazdag, virgonc zene a maximumot igényli minden egyes hangszerestől, mely követelménynek a zenekar tagjai eleget is tettek.
Ligeti György Le Grand Macabre című operája sikertelen vállalkozás egy anti-opera megkomponálására, s így a zeneszerző anti-antioperaként emlegette. Ebből készült az az először 1992-ben, Mysteries of the Macabre címmel felhangzó egyveleg, mely az Ávónő három áriáját foglalja magába. Nem mindennapi pillanat, ha Szakács Ildikó dominaszerelésben, erősen kifestve, belőtt hajú punkként jelenik meg a Zeneakadémián, hát még ha énekelni kezd! Noha az áriát színpadi játék szempontjából (és zeneileg is) Barbara Hannigan alighanem kimaxolta már, Szakács Ildikó teljesítményét se érheti rossz szó. Lazasága és könnyedsége mögött nagy technikai tudás húzódik, melyből nagyon is kell az operarészlet elénekléséhez: magával ragadó, ahogy az énekesnő a pillanatnyi pihenést nem engedő áriát tolmácsolja. A zenekar pedig – csökkentett létszámú vonósokkal, cselesztával, hárfával, zongorával, sőt mandolinnal – mindvégig feszültséggel teljesen és izgalmasan játszott Vajda Gergely remek irányítása alatt. Elérték azt, ami végül is a cél lehet: a darab anarchiája sajátos renddé szerveződött.
 Palojtay János és Vajda Gergely (A képek forrása: Óbudai Danubia Zenekar) |
A szünet után zongora került a színpad közepére, és Palojtay János szólójával felcsendültek Dohnányi Változatai. Palojtay puritán játékos, maníroktól mentes előadásmódja azonban nem állt a humor és a játékosság útjába. Dohnányi műve több az egyszerű tréfánál (persze a grandiózus bevezető után megszólaló Hull a pelyhest nem lehet nevetés nélkül megállni). Ahogy a jó humorista viccei mögött halálos komolyság rejlik, úgy válik komoly darabbá a magyar zeneszerző e műve is. A Danubia kiváló játéka nyomán azt is elfelejtjük, hogy voltaképpen Brahms-, Wagner-, Schumann- és Debussy-paródiákat hallunk, s a záró korálnál és fúgánál már a maga jogán von bűvkörébe a darab. (De a legszebb mégis az, ahogy a visszatérő gyerekdallam a belefeledkező hallgatóból is gyengéd csúfot űz.) Palojtay virtuóz és vibráló, de hogy mire a képes, az alighanem a ráadásban mutatkozik meg igazán: a C-dúr rapszódiát játssza, szintén Dohnányitól (Op. 11. No 3.). Telt és magával ragadó hangzással, jóleső nagyvonalúsággal, ugyanakkor pontossággal. A fiatalos dagályossággal szemben – érdemes meghallgatni – Fischer Annie például szinte száraz iróniával kezd a műbe, de Palojtay interpretációja épp azért egyéni és izgalmas, mert a végletekig kitart a rapszódia definíciója mellett – csapongó és szenvedélyes –, ugyanakkor mértéktartó megjelenéssel és takarékos mozdulatokkal teszi mindezt.
A koncertet Darius Milhaud Ökör a háztetőn (Le boeuf sur le toit, Op. 58.) című darabja zárta. A mű hegedű-zongorára írt előzményét egyébként a szerző egy Chaplin-ősmozi kísérőjének szánta, végül Jean Cocteau-nál kötött ki, aki szürreális történetet kanyarított hozzá, és így állította színpadra. A játékosság kívánalmában az átlagos hallgatóknak pezsgő fanfárokkal és izgalmas karaktereivel tesz eleget a zene, de a zeneszerzés művészetében otthonosan mozgók számára a mű hangnemváltásai miatt is megér egy misét. Néhány apróbb hibától eltekintve a zenekar az estre jellemző elevenséggel játszott, a szóló hegedű is kiválóan teljesítette a szólamát, a záró szakasz Vif feliratú fortississimója pedig végleg feltette a pontot az i-re.