A mindig felkészült és a korról, szerzőről és műről mindig sok érdekes újdonsággal szolgáló Eckhardt Gábor ezúttal mintha kevésbé lett volna tömör a megszokottnál; ez nem ment a tartalom rovására, de mintha ösztönösen is az eredetileg meghirdetett programból elhagyott rövidebb kompozíció helyét töltötte volna ki ezáltal.

A hegedűverseny zenekari bevezetőjét hallgatva felmerült bennem a kérdés, hogy nem azért érzem-e kissé nyersnek a zenekar, azon belül elsősorban a vonóskar hangzását, mert két nappal korábban még a pécsi Kodály Központ messze földön híres akusztikája kényeztette a fülemet. Ez a kontraszt persze valóban szerepet játszhatott az első benyomás kialakításában, annál is inkább, mert a BMC kisebb teréhez hozzászokva ez az érzésem határozottan csökkent. Mégis: a koncert folyamán vissza-visszatértek az imperfekció kisebb-nagyobb megnyilvánulásai: pontatlanságok, aránytalanságok és nem kristálytiszta intonáció, melyek a zenekar megszokott formáját sokkal kevésbé jellemzik. Kézenfekvő, ámde jószerével bizonyíthatatlan a feltételezés, hogy a fő ok az, hogy a zenekarnak még nem volt ideje összecsiszolódni a fiatal és a számára új karmesterrel; erre a kérdésre az idő fog válasszal szolgálni.

Kelemen Barnabás ebben a helyzetben egymagában képviselt egy más, egészen kiemelkedő minőséget. A végeredmény az lett, hogy a karmester és a zenekar – a saját kezdeményezésről lényegében lemondva – mindvégig hozzá alkalmazkodott, őt igyekezett „követni”; és el kell ismerni: ezt fegyelmezetten és jó színvonalon tették, ugyan hellyel-közzel hangerőben némileg elnyomva a szólistát. (Ismerve azt, hogy Kelemen Barnabás szólistaként milyen remekül és szuggesztíven tud vezetni egy kamarazenekart, csak sajnálni tudtam, hogy ennek a darabnak az esetében ez bizony lehetetlen.)

Amiben pedig Kelemen Barnabást követni volt érdemes, az a darab klasszikus és kiegyensúlyozott megközelítése volt. Ő, akinek a játékából sohasem hiányzik a szenvedély, ebben az esetben arra helyezte a hangsúlyt, hogy a Csajkovszkij-hegedűverseny – szerzőjétől megszokott – romantikus szenvedélyessége mint felszín mögött egy nagyszerűen felépített és gazdag zenei tartalmú kompozíció áll, amely a vele gyakorlatilag egy időben keletkezett Brahms-hegedűversenyhez hasonlíthatóan joggal tekinthető a nagy példakép, az ugyancsak D-dúr Beethoven-hegedűverseny örökösének. Kelemen előadása a hegedűszólam logikus és szerves formálását, a gondolatok összefüggéseit helyezte középpontba, és sok mondanivalója volt a mű részletszépségeiről is. Talán még a tőle megszokottnál lágyabb hegedűhangot is választott ehhez a darabhoz, mindenesetre feltűnt játékának rendkívül árnyalt dinamikája. Ez persze nem jelentette az áradó dallamépítkezés visszafogását, sem pedig a virtuozitás öröméről való lemondást (például a nyitótétel cadenzájában). Dénes-Worowski Marcell vezénylését a zenekar megfelelő kézbentartása és a széles mozdulatok jellemezték, de – mint már céloztam rá – a szuggesztivitást, a kifejezést nagyrészt átengedte a szólistának. Ezzel együtt felfigyeltünk néhány meggyőző mozzanatra a zenekar játékában; a nyitótétel lezárása például kifejezetten lendületes volt.

A lassú tétel kezdetén a fúvósok által játszott átvezető ütemek sajnos csak majdnem voltak teljesen tiszták; ez jól jellemezte a zenekar pillanatnyi diszpozícióját. A szólóhegedű belépése, Kelemen Barnabás megrázó erejű pianissimo megszólalása viszont ezt azonnal elfeledtette. A kürt tartott hangjai azonban kissé túl konkrétan, kellő gyengédség nélkül szólaltak meg, rontva valamelyest az élmény minőségén. Tudjuk: halkan kürtölni nem könnyű, mindenesetre a vonóskar belépése sokkal érzékenyebben vette át a szólóhegedű puhaságát, amiben persze a szordinók is kezükre játszottak. Igen szép hangokat hallottunk emellett a fuvola- és a klarinétszólamból is. A zárótétel elemi lendülete jól érvényesült; legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor Kelemen egy erőteljes lassítás után a Trepak indítását vulkanikus erővel kirobbantotta.

A hangverseny második számaként felcsendülő Szerenád nem olyan egyenletes remekmű, mint a Hegedűverseny, és a szólóhangszer – valamint a fúvósok – hiánya is nehezebbé teszi szuggesztív előadását. Dénes-Worowski a mű hallatlanul erős és szenvedélyes nyitó ütemeit sem tudta elsöprő erővel eljátszatni; a zárótételt meg egyszerűen hosszadalmasnak éreztem. Jóval meggyőzőbb volt a II. tétel, a Keringő, itt egy-két jóleső, tagoló szerepű agogikai megoldásnak is tanúi lehettünk. A mű talán legszebb tételének, a lírai III.-nak viszont sikerült megtalálni az atmoszféráját, és ezzel szép pillanatokat szerezni a hallgatóságnak.