A két darabot, a zenekar hagyományainak megfelelően, rövid ismeretterjesztő előadás vezette be; ezeket maga a karmester, Hámori Máté tartotta, rövid zenei illusztrációkkal.

Különösen az 1. szimfónia felvezetése épült arra a „gondolatra”, hogy mindaz, ami Beethovennél újszerű, merész és szabálytalan, az Haydnnál vaskalapos, kiszámítható és joviális volt – vagyis hogy Beethoven Haydnnal szemben volt zseniális. Mozart vagy Beethoven kijátszása Haydnnal szemben tökéletesen alaptalan, méltánytalan és unalomig ismételt, szakállas közhely – erősen csodálkozom azon, hogy egy ifjúsági zenekarként induló és ma is fiatalos karakterű zenekar fiatal karmesterétől kellett visszahallanom.

Hámori Máté

A sótlan és megcsontosodott Haydn képének sulykolása mellett teljesen tarthatatlan állításokkal operált Hámori, nem is eggyel. Miután az 1. szimfónia lassú bevezetője nem az alaphangnemben, hanem egy ún. váltódomináns akkorddal indul, Hámori kész volt a szentenciával, hogy Haydn nyilván az alaphangnem első fokán indított volna, s egy Haydn-szimfónia-idézettel illusztrálta is a zongorán ezt a – nyilván kissé megmosolyogtató – eljárást. Tekintettel arra, hogy Beethoven is tételek százaiban járt el így, többek közt mindjárt épp az 1. szimfóniában is, vagy arra, hogy Bach egy őserejű G-moll akkorddal – és kilenc ütemen át tartó g orgonaponttal – nyitja meg és helyezi fundamentumára a János-passiót, nem tűnik tökéletesen méltányosnak a tonikai kezdés ügyében éppen Haydnon elverni a port. Annál kevésbé, miután nem is egy olyan Haydn-tétel akad, amelynek hangneme a kezdés pillanatában még nem állapítható meg. Hámori továbbá odáig ment, hogy szerinte Haydn „felpofozta volna” Beethovent azért, mert egy olyan jellegtelen, lapos dologból bontotta ki a 4. tétel indítását, mint egy emelkedő skála – s ha nem tette meg, akkor ennek a fizikumban Beethoven javára mutatkozó különbség lehetett az oka. Nos, ha a zenei ismeretterjesztés lényege a jópofáskodás, akkor Hámori remekül teljesített. Ha viszont a tartalom is számít, akkor az a helyzet, hogy ha valamiben inspiráló példát mutathatott Beethoven számára Haydn, akkor az – sok minden más mellett – éppen az volt, hogyan lehet a témának sem nevezhető pár hangból káprázatos zenei építményeket felépíteni. (Olyan csodákat, mint az op. 76-os D-moll vonósnégyes (Quintenquartett) nyitótétele, amely két ereszkedő kvintlépésből varázsolja elő az egész nyugati zene egyik legkoncentráltabb, bachi sűrűségű tételét. Vagy, ugyanennél az opusznál maradva, a D-dúr kvartett koboldtáncot idéző záródarabját, amelyben hiába keresünk tulajdonképpeni témát némi szórakozott dudorászás-foszlányon kívül.) Vagyis tehát: Beethoven kijátszása Haydn ellen nagyon csúf dolog – különösen az Óbudai Danubia Zenekar koncertjeinek egyikén, amelyeket legtöbbször a kiváló Eckhardt Gábor szokott moderálni.

Ami mármost a lényeget, a Szól a pálca elnevezésű koncertsorozat Alpha és Omega című sorozatindító hangversenyét illeti, az szerencsére más minőséget képviselt. Hámori Máté a tőle megszokott sodró lendülettel és intenzitással, a zene folyamatát jól kézben tartva vezényelte a nyitótételt; ezen belül a habozó-álmodozó-beszédszerű bevezetőt, amelyet korábban szóban elemzett, kifejezően és kellő színpadiassággal megjelenítve. A zenekar jól követte őt időben, tehát tempóban, agogikában, pontosságban, hangzása ugyanakkor mintha a megszokottnál heterogénebbnek, nyersebbnek hatott volna. Ez a benyomásom az Andante cantabile tételben is megmaradt: mintha a hangzás simaságát valamiféle oda nem illő rezonancia kezdte volna ki. Legjobban továbbra is az összjáték pontossága, fegyelme tetszett. Ami a karmestert illeti, itt – és a hangversenyen több ízben is – az volt a benyomásom, hogy a meggyőző formálás és frazeálás, az idő meggyőző kezelése mellett jól jött volna valamivel még pregnánsabb dinamikai differenciálás, vagy a középrészben karakteresebb, lúdbőröztetőbb sforzando-piano effektusok. A Beethoven által hagyománytiszteletből még menüettként megjelölt Scherzo ismét igen lendületes és magabiztos volt, ugyanakkor a tempó valamelyest hajszoltnak tetszett. Feltűnt viszont a trióban fontos szerepet játszó fúvóskar rendkívül kulturált, kristálytiszta játéka. A zárótételben a skálázó-recitáló bevezetésben volt némi szinkronitás-probléma – a folytatás viszont igazán lendületes volt, bár az általam enyhén hajszoltnak érzett tempóban a zenei szövet néhol kissé elnagyoltnak hatott, s az volt a benyomásom, hogy agogikailag is szegényebb – kevésbé finoman fogalmazva: verkliszerűbb – volt korábbiaknál. A visszatérést előkészítő megtorpanás semmiképpen sem volt elég határozott és meggyőző.

Óbudai Danubia Zenekar

Tartozom az igazságnak azzal, hogy a szünet után játszott 5. szimfóniát bevezető ismertető lényegesen sikerültebb volt a megelőzőnél: Hámori Haydnt itt alig bántotta, és voltak figyelemre méltó gondolatai és szemléltetései. A Sors-témában az első motívum végén, a negyedik hang fölött álló koronát csak minimálisan érzékeltette – ez sokak által alkalmazott megoldás, de Hámorinál mintha egy általános – bár enyhe – siettetési trendbe illeszkedne, amelyet az 1. szimfóniában is megfigyelhettünk, s amely most egyes négyes nyolcadcsoportok összekapásában, a helyenként némileg elmaszatolt hatást keltő zenei szövetben is manifesztálódott. Hámori Máténak kifejezetten erőssége a drámai karakterek megformálása, de hajlamos arra, hogy átszaladjon a részletek fölött. A mondott maszatosságot akár még a teremakusztika hibájául is hajlamosak lettünk volna felróni, ha az máskor nem lenne kifogástalan.

A variációs tétel (Andante con moto) ezzel szemben kifejezetten szuggesztíven kezdődött, a brácsák és a csellók hajlékonyan, agogikailag is szépen megformálva szólaltatták meg a pontozott melódiát. Ebben a tételben a differenciáltság is kellően érvényesült, és a pianissimo, ősködként gomolygó előkészítő szakaszok, a feszült pizzicatók, és az ezekből a magasba törő hősi fortissimók is megragadták a hallgatót. A scherzóban talán megint elkeltek volna a kissé szenvedélyesebb akcentusok, és a C-dúr középső szakasz csellón és bőgőkön induló, kavargó témája egyszer sem volt igazán érthető (a többi hangszeren már igen). A sejtelmes és baljós karakterek ezzel szemben szuggesztívek voltak. Csakúgy, mint a finale drámaisága, amelyet betetőzött a hatalmas diadalkitörés, és azt követően a folyamatos ragyogás életben tartása egészen a legutolsó pillanatig, a záróakkord lecsengéséig.