![]() Xantus Barbara és Hujber Ferenc |
Az ifjúság édes madarában a szerző mintha a kórlapokon és igazságügyi orvosszakértői véleményekben nevesíthető, a korabeli amerikai társadalom kedélyét borzoló titkokkal – szifilisz, méheltávolítás, kasztrálás – úszná meg a pszichébe tett utazások mélységét. A nagy reményekkel az életbe induló, színésznek készülő, de csak a gigolóságig jutó Chance Wayne egy kiöregedett és önpusztításra hajlamos színésznő, Kosmonopolis hercegnő társaságában tér vissza szülővárosába, hogy magával vigye tinédzserkori szerelmét, Heavenley-t, akitől egykor elszakították. Ám ekkor már késő: Chance tisztasága rég oda; reményei, hogy valaha is viheti valamire, rég széthullottak már, s ráadásul az is kiderül, hogy romlottsága Heavenley-t is „beszennyezte”: korábban szifilisszel fertőzte meg a lányt. A dráma érint még néhány társadalmi problémát, említődik a koreai háború, kiderül, hogy a korteskedő politikusok nem talpig becsületesek, meg hogy Délen még mindig alsóbbrendű fajnak tekintik a feketéket.
A kidolgozatlanabb karakterek (például az ártatlanságát gyászoló ártatlan lány, Heavenley és gonosz apja) és a dráma cselekménye (a ki nem mondottság finomkodásával és azáltal, hogy a feszültséget nem annyira a személyiségek rejtélyessége, hanem a dráma szinte utolsó pillanatáig takargatott titok tartja fenn) ma kifejezetten melodramatikusnak, hamisnak és giccsesnek hat. Színházi előadás nem változtathat ezen, ha nem rendelkezik némi rendezői munícióval, ha nem spékelik meg valamiféle még mélyebbre ásással, elemeltséggel, eltávolítással vagy bármi mással.
![]() Quintus Konrád és Tőkés Nikolett |
Szurdi Miklós a realista utat választotta: az ötvenes évekkel, tokkal-vonóval, korabeli hotelszobát, verandát, bárt és ruhákat idéző hotelszobával, verandával, bárral és ruhákkal együtt állította színpadra Az ifjúság édes madarát. Ez nemcsak érdektelenné teszi az előadást, hanem a támadásnak is felületet hagy, amit a recenzens itt és most ki is használ. Sérelmezi például, hogy miért kávéscsészéből kínálja Chance a teát? És miért megsárgult újságot olvas a bár vendége? És ha már minden más, így a tévé doboza is belesimul az ötvenes évekbe, miért színes a képernyője, amikor Boss Finley választási beszédét közvetíti?
A világítás is hű a színpadi történésekhez: amikor például Kosmonopolis hercegnő megkéri Chance-t, hogy nyissa ki a spalettákat, fény árad el a színpadon és a nézőtéren – körülbelül olyan finomsággal, mint amikor az ügyeletes tiszt a kiskatonák hálótermében, hajnalban felkattintja a villanyt. A világítás egyébként nem csak a fény a darab által előírt mennyiségi változásainak jelzésére szolgál – arra is figyelmeztet, hogy mikor kell a közönségnek nagyon-nagyon figyelni. Azoknál a részeknél, ahol a szereplők – félig monológ, félig dialóg formájában – kitárják a lelküket, reflektor világítja meg a színészeket, akik – hogy ha még mindig nem lenne egyértelmű, hogy itt és most jön a fontos mondanivaló – a közönség felé fordulva adnak súlyt szavaiknak.
![]() Lapis Erika és Hujber Ferenc. Fotó: Mudra László (A képek forrása: bartok.dunaujvaros.hu) |
Más eszközöket azonban nemigen használnak. Azaz dehogynem: a szereplők kiabálnak, ha dühösek, és különböző tárgyakat tapogatnak, ha idegesek (és általában dühösek és idegesek). Boss Finley, az amerikai milliomos (Quintus Konrád) gonoszsága a szájából közhelyesen kilógó szivarban testesül meg. Az orvosnak (Kiss Attila) orvosi táskája van, Tom fiúnak (Csadi Zoltán) sapkája, Nonnie néninek (Baksay Erika) retikülje: tárgyak helyettesítik azt, ami hiányzik. Xantus Barbara elfúló, elfátyolosodó, olykor alig hallható hanggal alakítja Kosmonopolis hercegnőt. Játéka egyenletesen egyhangú, nem vetül rá az egykori nagy színésznők árnyéka, rafinériája, fontoskodó vagy önmarcangoló affektálása – csak öniróniából csillant meg valamicskét. Hujber Ferenc pedig ripacskodó tacskót alakít Chance szerepében: folyton nekiiramodik valaminek, ugrándozik, szökell, s a férfi őszinte pillanataiban is éneklő hangon beszél. Romlottságnak és betegségnek nyoma sincs rajta.
Az átéltség teljes hiányáról árulkodik az is, hogy az előadás végén, Chance kasztrálása után, amikor épphogy elhalkult sikoltozása, olyan hirtelen terem a színpadon a szállodai boy, hogy először nem is értem, mit keres ott. Kiderül, hogy a tapsrend következik, esélyt sem hagyva arra, hogy a néző egyedül maradhasson megdöbbenésével és gondolataival. Mintha az alkotók maguk sem hinnének abban, hogy a nézőt megrázták – akárcsak egy szemernyit is – a színpadon történtek. Ez a mozzanat egyetlen vállrándítással, visszamenőleg törli az amúgy is több sebből vérző előadást.