Orosz István 1976-ban (vagyis az Iparművészeti Főiskolán való diplomázás után egy évvel) rajzolt egy olyan Bánk bán-előadásplakátot, amely egy színházbelsőt ábrázol, ám ha egy kissé távolabbról nézzük, a gömbölyded csillárok és a dúsan redőzött függönyszárnyak Katona József arcvonásait dobják ki.
![]() Dürer az erdőben |
A szem fókuszáló képességére alapozott képi kettősség bravúrja, vagy másképp szólva, az optikai csapda kiaknázása nem újdonság. A National Gallery azon termét, amelyikben Holbein Követek című festménye lóg, nemigen hagyja el turista ma sem heves derékhajlítgatások nélkül, vagyis addig, amíg meg nem találja azt a látószöget, amelyből összeáll koponyává az előtérben látható, az összes többi nézetből megmagyarázhatatlan ovális folt.
Ez már rögtön kettő a vizuális csalárdságok tárából, melynek Orosz István ma már nemcsak egyszerű kölcsönzője, de páholyos elnökségi tagja. Viszonylagos pontossággal még a széke is belőhető valahol az öregecske Dürer és a nála jóval fiatalabb, hollandus Escher körzetében – elég csak végigmenni a kecskeméti Cifra Palotában rendezett kiállítás képei előtt.
A nürnbergi mester precíz elméleti fejtegetései nagy hatást gyakorolhattak Oroszra, mert portréja több művön is előjön. A Sebastian Brant-féle Bolondok hajójához készített (tizenéve folyamatosan gyarapodó, most negyvennél járó) illusztrációk egyikén például ketten együtt tartják a kérdéses művet, ám ez csak kellő közelségből derül ki, mert egyébként, normális tárlatnéző távolságból, ez az ábra ugyanúgy koponyát formáz, mint a többi, ugyancsak kétolvasatú harminckilenc. Az álcázás fordítottja történik egy korábbi, a Dürer az erdőben című lapon, amelyen elvileg nincs is ott a reneszánsz festő, csakhogy a göcsörtös, hajladozó, száraz faágak, a felhők és a távolban feltűnő házacskák tökéletesen tálalják ifjúkori, csíkos sipkás önportréját.
Orosz István morfózisai nem öncélúak, mert nem csupán a szem becsapása és annak legyűrése a tét, de a rajzok mindegyike egyfajta szubjektív, utalásokkal teli mini kultúrtörténeti jegyzet a témául választott művészre, korra, eseményre vonatkozóan. Zömében ilyen fajta művekből áll a kecskeméti kiállítás, pedig az alkotó hatvanadik születésnapja apropóján (a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál ideje alatt és keretei között) rendezett tárlatnak nem is az optikai játék a vezérgondolata, hanem az arckép.
S így azt gondolná az ember, hogy ez csak egy tematikus válogatás. Ami a „csak” kivételével igaz is, de mivel Orosz gondolkodásmódja és intellektuális közelítése bármely téma kapcsán hasonlóan működik, ebben a csoportosításban is teljes képet kapunk a munkásságáról. Ezért nincs hiányérzetünk a kiállítással kapcsolatban, hiszen például a fenti metódus, valamint az őt megérintő szellemi élmények ugyanolyan intenzitással alakítják az arckép, mint bármi más téma formáját.
Egyébként maga az arckép is tágasan kezelt fogalom, s csak nagyon ritkán adekvát a műtípussal: inkább fejeket látunk itt, gyakran a modell életéből összerakva, Shakespeare látszati portréját például a Globe Színház részleteiből elővillanva.
A fejnél nincs is érdekesebb a világon, még akkor sem, ha az eleje helyett a hátulját látjuk, mint azon a híressé vált HVG-címlapon, amelyen Orosz egy szovjet katona hurkás tarkóját mutatja. Ez is kint van, meg néhány hagyományosnak tűnő metszet, amelyek azokról készültek, akik a számára fontosak; szülőkről, családról, barátokról és szellemi példaképekről. Nem hiányoznak a tükrös-trükkös anamorfózisok sem, s további néhány művel – pár olaj-vászon, plakátok és animációs filmek –, valamint a legfrissebb, pixeles kísérletekkel össze is áll az eddigi életmű keresztmetszete.
A kiállítás 2011. augusztus 7-ig látogatható.