Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BEKUKUCSKÁLÓ SZÍNHÁZ

Annie Leibovitz – A Photographer’s Life. 1990-2005 / KunstHaus Wien
2009. nov. 7.
Hatalmas médiacirkusszal járt, amikor Annie Leibovitz október 29-én saját kezűleg nyitotta meg és kommentálta nagy bécsi kiállítását. Feltehetően nem csupán azért, mert a most hatvan éves művésznő az utóbbi időben elsősorban 24 millió dollárnyi adósságával keltett feltűnést. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS CIKKE.

Az idén Bécsben szereplő vándorkiállítás és az azonos című könyv előtörténete 2004-ben kezdődött. Ebben az évben Annie Leibovitz elveszítette élettársnőjét, Susan Sontagot, és hetekkel később az édesapját is. „Minden egyszerre történt”, mondta erről. Gyászmunka gyanánt levonult vidéki pajtájába és hónapokat töltött régi filmtekercsek átböngészésével. Volt itt minden, a régi nagy sikerek, meg számtalan magánjellegű, nem kiállításra vagy a nyilvánosság elé szánt felvétel.

És ekkor jött az elhatározás: „Gyakran eltöprengtem a kérdésen: vajon a privát és a professzionális fotók nem tartoznak-e össze voltaképpen? Micsoda buta kérdés! Nem tartoznak össze, hanem a kettő egy és ugyanaz.”  Kezdett alakot ölteni a koncepció: „Le akartam rombolni a sövényt a két világ között. Elkezdtem elmesélni egy történetet, nem a magam személyes történetét, hanem mindnyájunk történetét.” Azaz Leibovitz lebontotta a magán és a nyilvános, a vasárnapi fotós és a milliókat kereső profi címlapkészítő közti falat, és megkísérelte egyetlen narratívába terelni a terhes Demi Moore-ról a Vanity Fair címlapján megjelenő, akkor radikálisnak ható (mára szomorú giccsé avanzsált) színes, szélesvásznú fényképet és azt a fekete-fehér, durván kidolgozott fotót, amelyen a férj, a filmsztár Bruce Willis filmsztár felesége, Demi Moore nagy hasára helyezi lapáttenyerét. Ebben a két (a mostani tárlaton is szereplő) felvételben szembeszökő módon nyilatkozik meg a magánélet és a nyilvános szféra különbsége, másképpen fogalmazva, az egész kiállítás és vállalkozás lényege. Vagy ahogy Leibovitz maga megfogalmazta: „Az egyik egy címlap, a másik egy fénykép.” Ami most akkor mégis egy és ugyanaz kívánna lenni. Lehetséges, hogy Leibovitz mégis becsapta önmagát, amikor úgy döntött, hogy nincs lényegi különbség a professzionális, elsősorban pénzkereseti célból készült és a sztárjai meg a saját legmagánabb életét ábrázoló képek között? Elgondolása szerint e képek az ő életét képezik le, vagyis egyrészt a munkáját, valamint munkája alanyait ábrázolják, másrészt azt a közeget, amelyben és amelyen kívül ez a munka végbement.

De lehetséges ezt egységbe rendezni? Vegyünk még egy példát a kiállításról! A kiindulás itt is a híres-hírhedt, 1991-es Demi Moore-kép, ami úgy tűnik, megismételhetetlen. Ám éppen tíz évvel később, 2001-ben ismét lenyomja valaki (történetesen Susan Sontag) az exponáló gombot: a képen az első gyermekével állapotos Annie Leibovitz látható, a Demi Moor-féle beálítással megtévesztően azonos pózban. Posztmodern gesztus, mondhatná egy mai relativista. De Leibovitz nem ezt akarta, ha jól értem. Ő – nagyjából bármiféle reflexió nélkül, mintegy meztelenül – a saját életét akarta viszontlátni most, pontosabban bemutatni azt, hogy neki is volt/van élete, és ez az élet nagyjából-egészében azonos a fotóival. De a sztárfotós maga is sztár, ha fényképen szerepel. És éppen ez a lényeg, talán. Mert ami mégis egy csoportba rendezi e képek nagy részét, az a híresség kategóriájával ragadható meg. Demi Moore brutálisan privát helyzetben és állapotban jelenik meg egy hatalmas példányszámú magazin címlapján; pusztán azért teheti ezt meg, mert ő híres. Leibovitz, a magánember állapotosan tökéletesen érdektelen lenne, ám ő ugyancsak a hírességek világába tartozik, azokéba, akiknek jelentős hányada épp az ő képei által vált híressé. A címlapfényképek örök paradoxona ez: csak akkor kerülhetsz címlapra, ha híres vagy, de csak akkor vagy híres, ha már legalább egyszer címlap voltál. Most Leibovitz is címlap lett, ha mindössze egy privát fotóalbum címlapján is, de mégis. És új kiállításával már valóban lerombolta a sövényt, és közszemlére tette eddig nem oda szánt önmagát. Az intim címlapból harsányan publikus címlap lett.  

Annie Leibovitz: Susan Sontag, Quai des Grands Augustins, Paris, 2002. (c) Annie Leibovitz
Annie Leibovitz: Susan Sontag, Quai des Grands Augustins, Paris, 2002. (c) Annie Leibovitz

És felvonulnak a hírességek, számlálhatatlanul. Ott van Robert de Niro, Al Pacino, Mick Jagger, Leonardo di Caprio, Brad Pitt, Scarlett Johannson, Nicole Kidman – legyen most ennyi elég. Sokakról úgynevezett magánjellegű, azaz nem a nyilvánosságra szánt kép is szerepel. De mivel híresek, a kettő egy és ugyanaz, az intimitás eltűnik, pontosabban a szó értelmét veszíti ebben a glamour és glanc uralta világban. Ezért aztán a kábítószer tépte Mick Jagger rémisztő alakja és arca semmiféle emberit nem hordoz, itt mindenki a kukucskáló színpad megfagyott alakja lesz; a fényképezőgép, ha magánemberként mutatja őket, semmit sem tud kezdeni a celebritásokkal, csupán arra képes, hogy megerősítse hírességüket.

Ezekkel a képekkel állnának szemben elvileg a magánfelvételek, vagy legalábbis kiegészítenék őket. De a fenti példákon talán belátható, hogy a hírességekkel e téren nincs mit kezdeni. Maradnak a valóban magánemberek, a nagyközönség számára tökéletesen ismeretlenek, akik azonban fontos részesei Leibovitz magánéletének, így aztán evidens módon lépnek színre a tárlaton. A szülők állnak persze az első helyen, akik a tengerparton bohóckodva valóban egészen emberi ember-embereknek tűnnek. De a hírességek fiktív világában olyanok ők, mintha valami fikciós regény szereplői lennének, akiknek a szerző nem adott nevet. Érdektelenek. És mivel e képeken Leibovitz alig használta nagyszerű technikáját, még érdektelenebbek, hiszen e fényképeket alig valami különbözteti meg a pusztán hobbiból kattintgató embertársaink felvételeitől. Hacsak nem az, hogy híres ember készítette őket.

Egyetlen személy van, aki mintegy önmagában hordozza a kiállítás egész lehetetlenségét, sőt képtelenségét, (ugyanakkor bizonyos értelemben megoldását is) ez pedig Susan Sontag. Tudjuk, hogy 1988 óta volt Leibovitz társa, aki őt 2004-ben bekövetkezett halálig szorgosan fényképezte. Sontag ideális alany a kiállításon, hiszen egyrészt nagyon híres, sőt világhírű, de csak szűk, értelmiségi körben, azaz nagyjából kívül áll a glamour és a glancos celebrity világán, másrészt – a szülőkön kívül – Leibovitz magánéletének legfontosabb alakja. E képekből valóban kibontakozik egy regény, vagy inkább egyfajta sirató, vagy inkább amolyan palinódia, a szeretett lény visszahívása a képek által. Kérdés persze, mit szólna maga Sontag e képek egy részéhez, ő, aki utolsó könyvében a mások szenvedésének látványáról értekezett. Látjuk őt a műtét után felvágott hassal, látjuk az elviselhetetlen fájdalomtól eltorzult arccal, és végül látjuk holtan, előbb a hordágyon, aztán Leibovitz által gyönyörűen és gondosan felöltöztetve az átlátszó koporsóban; ez utóbbi olyan (színes!) kép, melyet Leibovitz széttépett, de aztán akkurátusan mégis összeragasztott és kiállított.

Az afganisztáni háború szovjet halottjairól készült egyik fotóról ezt írta Sontag: „Ezeket a halottakat egyáltalán nem érdeklik az élők: azok, akik kioltották az életüket, a szemtanúk – és mi. Minek is keresnék tekintetünket? Mit mondhatnának nekünk? »Mi« – ez a »mi« mindazokat jelenti, akik sosem tapasztaltak semmi olyasmit, amin ők mentek keresztül – úgysem értjük. Nem fogjuk föl. Tényleg nem tudjuk elképzelni, milyen volt. Nem értjük meg, nem tudjuk elképzelni.” A szenvedések tapasztalata tehát megoszthatatlan. Most az élettársnője mégis e szenvedés megosztására tesz kísérletet, látszólag érdektelenné téve a „mi” kérdését, hiszen e képek elsődleges szemlélője nem „mi” voltunk, hanem ő, Annie Leibovitz; csakis az ő akaratán múlott, hogy legyenek e képeknek más szemlélői is, mint ő maga. De most, hogy közszemlére tette őket, már ismét ott vagyunk mint közönség, mint „mi”, akik a legszívesebben elfordítanánk a tekintetünket ettől a látványtól, különösen a színes széttépett fotón az üvegkoporsóban fekvő Sontagról, amely az írónőhöz méltatlanul kulisszahasogató és giccses. És amely látványhoz a szó sok értelmében nincs semmi közünk.

De meglehet Leibovitz Susan Sontag egy másik megnyilatkozására gondolt, amikor mégis a retorikusan sokkoló képek publikálása mellett döntött. 2004 május 24-én történt, hogy szinte üresen jelent meg a New York Times Magazine első oldala. A korábban ugyanitt közölt felkavaró fényképek helyett, melyek az amerikai hadsereg Irakban elkövetett kínzásait ábrázolták ez volt olvasható: „A képek mi vagyunk.” Susan Sontagtól származott ez a mondat. Az amerikai tortúrákat ábrázoló fényképeken – nem sokkal élete vége előtt – az író talán megtalálta a választ a kínzó kérdésére. Igen, a képek mi magunk vagyunk, immár idézőjelek nélkül, mi, akik szenvedünk és szenvedéseket okozunk; mi csináljuk a fényképeket és e képeken a magunk tetteit szemlélhetjük szakadatlanul. És talán erre gondolt Annie Leibovitz is. Legalább is remélhetőleg.

De a tárlat legmegkapóbb – mondhatni legőszintébb – mozzanata mégsem ez. Hanem két hatalmas, nagyjából 300 kisebb méretű fényképet tartalmazó fal. Olyan ez, mintha a szekrényből az évek során a saját életéről összegyűlt, kaotikusan a földre kizúduló rengeteg fotót nagyjából időrendbe sorolva felragasztotta volna valaki. Önmagának, emlékezésül. A magam értelmezésében valami hasonló lehetett az az asztal, amely fölé hajolva Leibovitz válogatni kezdte a kiállítás anyagát. Ebben az alig rendezett formában azonban sokkal többet mond a gyűjtemény, mint maga a kiállítás. Mert mindenekelőtt felhívja a figyelmet a vállalkozás képtelenségére, és ezzel mintegy a nyilvánosság előtt leplezi le önmagát. Hogy mennyire Annie Leibovitz szándékait rejti e gesztus, azt nehéz lenne megmondani. Mindenesetre arra nagyon alkalmas, hogy mintegy az utolsó pillanatban némileg megmentse a tárlatot a különféle hírességek magánéletének szentimentális giccsétől, az életükbe bekukucskáló színház hamis intimitásától.
 

A kiállítás megtekinthető 2010. február 21-ig.

Vö. Simonyi Balázs: A fényképezésről (Függelék a falon) 
Varga Marina: Annie Leibovitznak sincs két élete 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek