Az animációs versenyfilmek általam nézett vetítésének első etapja (a különböző alkalmakkor változott a sorrend) amellett, hogy elbágyasztott, el is kedvetlenített azzal, hogy egy „előre a múltba” opciót villantott fel, ami egy ilyen szabad, határokat szinte nem ismerő műfajra hangolva nem túlzottan dobja fel az embert. Nem is olyan régen még azt hihettük, hogy a nosztalgiahullám végre elpihen, és mellőzzük a békebelinek vélt múltba forduló, vég nélküli révedést, de úgy látszik, a dolog nyűhetetlen, s a kultúra jelenkori támogatott csapásait tekintve temetése helyett újabb feltámadása várható.
Falun |
Csak remélhető, hogy M. Tóth Éva (1962) Zenit című alkotása nem emiatt jött létre, az viszont leszögezhető, hogy a ködösen esztétikus trieszti és egyéb képeslapok/reprók összefűzése hat perces csendes unalmat termelt. Balla Tóth Roland (1984) filmjének meg eleve a címe, az Ára 2,70 asszociáltatott a 3,60-as kenyér politikai reklámkampányaira, de ettől függetlenül is, a lehetséges külhoni szerepléseket tekintve sem tűnik szerencsésnek a címadás a pénznemek értékének eltérése miatt. A történetben tárgyanimációval egy régi, kidobott fűszeresdoboz metamorfózisát követjük nyomon, melynek során egy lim-lom figura felsőteste válik belőle. Sajnos se a játékosságot elnyomó, szebb napokat felidéző szentimentális betétek, sem pedig a túlzsúfolt, s emiatt kaotikus helyszín nem válik a film előnyére. Hasonlóképp falusi ház a helyszíne Wonhaz Annamária (1984) Falun című, modellált tárgyanimációs opuszának, amely szapora tehénbőgésével, libagágogásával és lassú, idillikus-békés életformát sugalló tempójával a Hukkle világát idézi annak csavaros, titokzatos tónusai nélkül.
Határeset Békés Rozi (1955) grafikus alapanyagú, montázsolt Villamosa, amelynek rajzolt stílusa csupán a harminc évvel ezelőtti közelmúltba repít vissza, ámbár magára a témára – az utazás során véletlenszerűen egymás mellé sodródó emberek és sorsok – sem fogható rá az újszerűség vádja. Félig ide, másrészt az adaptációk közé sorolható Hegedűs 2 László (1950) Rögtön jövök című, Weöres Sándor szövegére (A teljesség felé – A képzelet) komponált lírai etűdje, amelyben a szabad természetben vándorútra kelt fehér, szálldosó drapériák testesítenék meg a vers mondanivalóját. Ami viszont elég foszlányosan áll össze a nézőben az írott sorok folyamatos, ám alig vagy sehogysem kibetűzhető feltűnése miatt.
Gondolatok a pincében |
Ezen kívül még három irodalmi alapanyagú művet láthattunk a verseny kategóriában egészen eltérő forrásokból táplálkozva, és szerencsére, egymásra még távolról sem hasonlító megoldásban. Ezek közül Tóth Roland (1972) Örkény egypercese (Gondolatok a pincében) képviseli a legerősebben a hagyományos rajzfilmes vonalat, a végén szellemes, árnyképes megoldással telibe találva az öreg, büdös patkány cicává illetve sánta kislánnyá válásának ábrándját.
Nagyon tetszett Bertóti Attila (1985) mítoszcsúfoló Ariadné fonala és Farkas Júlia (1980) kitekert Grimm-meséje, az Izmos királylányok. Előbbi a puritán, jól stilizált rajzossága, a kiválóan ritmizált, szinte a thrillerig fokozott hatáskeltés, és nem utolsó sorban a poénja miatt, miszerint a Minotaurusz is követi a fonalat. A másik A széttáncolt cipellők című mese egészségesen pimasz, de ízig-vérig mai átbuherálásával lopta be magát a szívembe, konkrétan: a királylányok csúfondáros-esetlen, gyerekrajzos mintázatával, a mesebeli, általában Rambo-jegyekkel fölszerelt királyfi Agyherceggé változtatásával, valamint a titkos éjszakai utak új típusú céljának meghatározásával. Éppen lehetne, mégsem adaptáció Rofusz Kinga (1970) A sellő és a halász című szerelem-meséje, amely e nemes érzemény beteljesülését követi a veszélyes, háborgó tengerfelszín és a víz alatti világ háborítatlan szépségének kissé hosszadalmas taglalásával.
Orsolya |
Molnár Tünde (1984) és Szederkényi Bella (1979) műveire mondható leginkább, hogy eredeti, szerzői filmek. Molnár Tünde Simon vagyok című filmjében egy kutya emberekhez, illetve a többi ebhez való viszonyáról, Szederkényi Bella pedig egy lány fura balesetéről szőtt történetet. Előbbi alkotás majdnem fekete-fehér (utóbbi egyértelműen az), s kifejezetten profi benne a plánozás, a kameramozgás és a vágás. Az Orsolya című másik darab az abszurd történettel és – ritka párosításként – az abszurdba csomagolt humánumával nyert meg, amelyben az eleve forgolódó nevet viselő hősnő egyszer csak fejjel lefelé kezdi élni – végül happy endbe torkolló – életét.
A vetítés végére – ha egyensúly nem is, de – némi kiegyenlítődés azért beállt, ám ez még nem fújta el az egy év termésének állítólagos java láttán érzett elégedetlenséget. Felfogható nem kívánatos hullámvölgynek is, ami a magyar animációs film terén beállt, s noha a bizalom ugyan továbbra sem vesztődik a fiatalok iránt, de azért: hajrá!