Vannak fontos filmek, akadnak jelentős alkotók és érzékeny témákat kifinomultan megragadó alkotások. És elvétve ugyan, de akadnak olyan filmek, amelyek témájuktól függetlenül önmagukban tudnak a mozgókép értelmének, a mozinak nevezett álomgép teremtő erejének igazolásává válni. A 2024-es Berlinálé első napján a La cocina című filmmel pontosan ilyen, szédítően intenzív, az érzékeket a maguk teljességében bemozgató és az interpretációba bevonó moziélményben részesültünk.
A mexikói Alonso Ruizpalacios a berlini fesztivál kegyeltje. Mindkét előző mozifilmjét díjazták itt, bennük egy kallódó generáció irányt vesztett kószálásainak kiemelten tehetséges, felszabadultan kreatív mozgóképes költőjeként jelent meg. Első filmjében, a 2014-es Güeros-ban a kezelhetetlen kiskamasz fiút egyedülálló anyja egyetemen tanuló bátyjához küldi néhány hétre, ahol annak barátaival együtt, az éppen zajló hatalmas diáktüntetések közepette indulnak el teljesen értelmetlenül felkutatni azt az alig ismert, kiöregedett mexikói rockzenészt, aki gyerekkoruk legendája volt. A 2018-ban bemutatott Museo Mexikóváros hatalmas, modernista antropológiai múzeumának infantilis kirablását bízza a Gael Garcia Bernál által játszott, harmincévesen is anyjánál tengődő csellengőre és haverjára. Mindkét filmben közös a gyengéd, de ironikus odafigyelés az antihősökre, a gazdag Egyesült Államok szomszédságában a saját és a rajta átmenő migráció által sújtott, nyomorban tengődő Mexikó alulnézetből történő megmutatása és a filmkészítésre való önreflexív kacsintás parodisztikus gesztusa.
A most bemutatott, Arnold Wesker hasonló című színműve nyomán készült La cocina (A konyha) ezeket a hozzávalókat emeli magasabb szintre mind komplexitásában, mind érzéki intenzitásában. Alaphelyzetében kissé a The Bear című sorozatra emlékeztet a sztori: a Times Square mellett található The Grill nevű étterem alagsori konyhájában mindenféle, javarészt illegális bevándorló húzza túlhajszoltan az igát egy olyan napon, amelynek kezdetén a könyvelő az előző esti kasszák áttekintésekor több száz dolláros hiányt fedez fel.
A lendületes, a főszerepet időről időre egyik karaktertől a másikra passzoló, majd rendre visszakanyarodó forgatókönyv középpontjában az egyik mexikói szakácsnak, Pedrónak (Raúl Briones) az amerikai pincérlányhoz, Juliához (Rooney Mara) fűződő zaklatott szerelmi viszonya áll. Bár Ruizpalacios szenzációs forgatókönyvíró, a történet alakulása itt igazából kevéssé számít, mert a szinte két és félórás film igazából egyetlen, nem is teljes munkanap alatt játszódik, így a film események helyett a helyzetből, a szereplők közti viszonyokból, a temperamentumokból teremt eszementen intenzív pillanatokat. Mindeközben pedig felkavaró élességgel mutatja fel ezeknek a mélyben robotoló, ideiglenességükben felfüggesztett életeknek a kilátástalan céltalanságát.
De ez még mind kevés ennek a filmnek a megragadásához, amely azzal lép szintet, hogy esszenciája nem csak témájában, hanem a mozivásznon való megtestesülésében érhető tetten. Fapados szépségükkel, kreativitásukkal már az előző filmek vizuális megoldásai is lenyűgöztek, és ennek a velejéig mozgóképes gondolkodásnak itt sem vagyunk híján, de az igazán meglepő az, hogy nem könnyű stilisztikai hasonlóságokat, hagyományos értelemben vett szerzői kézjegyet felfedezni. Ruizpalacios és stábja (ki kell emelni a szenzációs operatőrt, Juan Pablo Ramírezt, és a lélegzetelállító hangkulisszát teremtő hangmérnököt, Javier Umpierrezt) ugyanis olyan túlcsordulóan kreatív, hogy bár megőrzi ugyanazt az audiovizuális hangoltságot, folyamatosan új formanyelvi megoldásokat és határsértéseket talál ki, még akár azon az áron is, hogy sokan talán éppen ezt érzik majd túl soknak.
Az elromló kólaadagoló és egyéb incidensek hatására káoszba forduló konyhai jelenetek talán tizenöt perces hosszúságú kézikamerás snittje a filmidő közepén hosszában is a filmtörténet élmezőnyébe tartozik, de a mozgások virtuozitása talán páratlannak nevezhető. A film több helyszínének szédületes koreográfiával történő bejárása közben egy adott pillanatban mi magunk is felszámolva érezzük magunkat a székünkben, mert a körbeforgások hatására a filmes megfigyelés pozíciója is eltűnni látszik.
Az alapvetően fekete-fehér La cocina giccsbe hajló finomsággal játszik a színekkel, szerénységükben is velejéig kinematografikus keretezésű kompozíciókat használ, a lenyűgözően sokrétegű hangi atmoszféra pedig a képi világgal egyenlő rangra emelkedik. Azonban számomra a legmeglepőbb invenció az optikailag lehetetlen, két fókuszpontú kép megteremtése volt, mikor a film egyik kulcsjelenetének alacsony mélységélességű snittjében a kép előterében és hátterében található két szereplő úgy marad egyaránt éles, hogy a közöttük levő képtérben az alakok fotografikusan homályosak.
Hosszan lehetne még sorolni ennek az ekletikusságában az ízléstelenséget súroló, változó dinamikájú, hol indokolatlanul lelassuló, hol a parodisztikusságig felpörgő filmnek a nyomokban Xavier Dolan túltolt kreativitására emlékeztető erényeit, de a szavak ehhez tényleg kevesek. Csak remélni lehet, hogy a mozgóképnek ez az ünnepe utat talál a hazai mozivásznakra.