A Nyár a legutolsó, a lezáró kötet, és Ali Smith valóban nemcsak abbahagyta, hanem be is fejezte vele a nagy művet. Olyan a Nyár, mint egy pompás tűzijáték vége, ahol a már látott izgalmas, színes formációk még egyszer feltűnnek, felröppennek egy rövid intervallumban, egyszerre vagy egymás után, még gazdagabban még lenyűgözőbben, mint korábban, így adva méltó befejezését a tűzijátéknak.

Minden egyes kötetben megvannak a jellegzetes Smith-féle elemek, ugyanakkor lényegesek a különbségek is, a színvonal mégis meglehetősen egyenletes. Ha valaki egymás után olvassa őket, egyre jobban kirajzolódik előtte az a monumentális kirakós játék, amelynek alkotórészei már korábban is összeálltak egésznek tűnő egységekké, ám ezek egymással folyamatosan kibővülve adják ki végül a teljes képet. Minden mindennel összefügg.

A kötetben az új főszereplők mellett megjelennek az előző kötetek fő alakjai is, és kiderül, hogy sorsuk valamiképpen keresztezi egymást, így vagy úgy közük van egymáshoz. Ezért a korábbi köteteket már ismerő olvasóknak sokszor erős aha-élményben lesz részük a Nyár olvasásakor. Minden mindennel összefügg. Az embernek óhatatlanul eszébe jut Honoré de Balzac, a francia realista regény egyik megteremtője, aki az Emberi színjáték című átfogó regényciklusában kidolgozta a „visszatérő szereplők” rendszerét. Erre emlékeztet – ha nem is olyan grandiózus és mérnöki szerkesztettségben, mint a francia mesternél – a tetralógia.

Az első kötetben, az Őszben szereplő öregember, Daniel Gluck, itt is központi figurává válik, bár életének más, sokkal korábbi időszakából tudunk meg részleteket. A Télben megismert Art és Charlotte úgyszintén felbukkannak, és most is elemi szállal kötődnek a fősodorhoz. Smithnél már megszokott módon, ez a mű sem kronologikus, hanem időbontásos, s a cselekmény számos szálon és síkon fut.

A Nyár főszereplői a középkorú Grace és két gyermeke: a nő házassága zátonyra futott, a lánya, Sacha, a klímaváltozással van elfoglalva, Robert fia pedig azzal szórakozik, hogy a körülötte élőket bosszantja szélsőséges nézeteivel és viselkedésével. A család véletlenül találkozik egy párral, Arttal és Charlotte-tal, (Tél), akiknek az a küldetésük, hogyhogy megkeressék Danielt (Ősz) és átadjanak neki egy emléket, imigyen teljesítve be azt, amiről Art anyja a végrendeletében rendelkezett. Grace és gyerekei egy nyári kaland reményében csatlakoznak hozzájuk.

A szerkezet emlékeztet a klasszikus mesei sémára, amely a Brémai muzsikusokból lehet ismerős számunkra: az egyik állat útra kel, majd találkozik egy másik állattal, aki csatlakozik hozzá, majd útjuk során további szereplőkkel találkoznak. Itt is ez történik (és ha belegondolunk, a Tavaszban is hasonló volt a szerkezet). Valakik találkoznak valaki másokkal, útra kelnek, mindenféle történik velük. Ha még jobban belegondolunk, voltaképpen ez az élet végletekig leegyszerűsített sémája.

A második fejezet, melynek központi alakja Daniel Gluck, egy időn átívelő mozgókép- részlettel indul. A fiatal Daniel 1939-ben az ascoti táborba kerül, apjával együtt „teljes körű internálásra”. Ide gyűjtik az „ellenséges” németeket, akiket egy kalap alá veszek a nácikkal, holott szegények éppen előlük menekültek el Németországból. A fejezet során ugróiskolát játszunk térben és időben is: Daniel és Hanna húga (őszi húgod /nyári bátyád) levelezése, beszélgetése, párhuzamos történetei szövődnek fejezetté.

Mindegyik Smith-könyvben számos rövidebb-hosszabb művészeti vonatkozás, utalás és áthallás van, ez alól a Nyár kötete sem kivétel: tűzijáték-szerűen itt is felbukkan a korábbi kötetekben szereplő Katherine Mansfield, Rainer Maria Rilke, Barbara Hepworth, Charlie Chaplin – ezúttal a Diktátor című filmjével –, Albert Einstein, John Keats, Franz Kafka és Charles Dickens. Shakespeare most hangsúlyosabban kerül terítékre a Téli regével, ugyanis Grace ifjúkorában egy utazó társulattal ezt adta elő.

Smith az Őszben már megismertetett velünk egy kevésbé ismert, ám annál jelentősebb női alkotót, Pauline Botyt, a hatvanas évek brit pop-artjának egyetlen női alkotóját, az ő példájával járja körbe azt a kérdést: Mit ér a művész, ha nő? Most a Nyár harmadik fejezetében egy másik hasonlóan jelentős és kevéssé ismert női alkotónak, Lorenza Mazzetti olasz filmrendezőnek, fotósnak, írónak és festőnek állít emléket. Mazzetti – egy szörnyű családi tragédia túlélője a második világháború idején – az ötvenes évek elején Doverbe érkezik egy diákcsoporttal, hogy eltartsa magát, mosogat, gyermeket pesztrál, farmon dolgozik, amíg el nem jut egy művészeti iskola filmklubjába, ahol kísérleti filmes ösztöndíjat kap, és lassan, de biztosan az angol szabad filmművészet egyik jelentős alakjává küzdi fel magát.

A negyedik fejezet a legköltőibb és egyben a legfilozofikusabb része a műnek: egy nyári napon az ifjú Grace egy napsütötte mezőn andalog: „A nyár olyan, mint végigmenni egy úton, mint amilyen ez is, egyszerre a fény és a sötét felé. Mert a nyár nem csak vidám mese. Mert nincs vidám mese sötétség nélkül.”… „Egész évben keressük, várjuk, felé tartunk, ahogy a horizont hordozza magában a naplemente ígéretét. Mindig a teljesen nyitott levelet keressük, a nyitott meleget, az ígéretet, hogy egy nap hamarosan, biztosan hanyatt fekhetünk, és megkapjuk készen a nyarat, egy nap, hamarosan jó lesz hozzánk a világ.”

Egy templomkertben Grace belebotlik egy vonzó idegenbe, s akkor valóban megállni látszik az idő. Ezt keressük mindannyian a nyárban, ifjúkorunk nyarát, amikor a nyár a mindenség, a tökéletesség. Ezt keresi majd Grace is 30 év múlva…. „emlékrészletekben, -törmelékekben, -pillanatokban, -villanásokban”.

A Nyár-kötet végén teljes körben bezárul az Évszakok-tetralógia (korábbi írásainkat lásd itt, itt és itt): Art és Charlotte az idős Danielről beszélget, aki immár 104 éves és egy gondozóközpontban fekszik, ahol a szomszéd lánya, Elizabeth látogatja (így kezdődik az első kötet, az Ősz).

A mágikus természeti képek olykor erőteljes mintázatokat rajzolnak a szöveg szövetén. A tetralógia fordítója, Mesterházi Mónika előtt most is emeljük kalapunkat, mert a sok különböző szövegfajtát, nehéz szófordulatot, szójátékot és többszörös szócsavart – a tőle már megszokott – magas minőségben ültette át. Örvendetes, hogy a hátsó fülön a Magvető Kiadó a szerző ismertetője alatt az ő nevét és díjait megjeleníti. (Remélhetően ezt a jó gyakorlatot más kiadók is követni fogják.

A négy kötet most már teljesen kiadja Pintér József tervezői koncepcióját, aki ellenállt a legkézenfekvőbb megoldásoknak, és egy-egy jelentős motívumot kiragadva készítette el minimalista, finoman sugalló, agymegdolgoztató borítóit. Szerintünk az ő megoldása találóbb, mint az eredeti kiadásé, ahol eléggé sematikusan jelennek meg az évszakok.

Egyetlen dolgot nem tudunk eldönteni, mind a négy kötet elolvasása után: ha egy olvasó csak ezt a záró kötetet veszi kézbe, akkor mennyit mond neki a többi elolvasása nélkül. Az előző három kötet esetében fel sem merült fel ez a kérdés, hiszen mindegyik önmagában is teljesen zárt egység. Erről a záró kötetről ezt nem tudnánk teljes biztonsággal kijelenteni. Ezért, ha valakinek – ne adj’ Isten – bármilyen hiányérzete támadna, olvassa el a többit is. Nem fog csalódni.

Ha már idéztük Balzacot, zárásképpen az ő szavaival próbáljuk meg Ali Smith tetralógiájának jelentőségét megfogalmazni a kortárs brit irodalomban. Balzac ugyanis azt mondta: „Az írónak azt a célt kell maga elé tűznie, hogy erkölcsileg megjavítsa a maga korát, máskülönben csak hiú mulattatója az embereknek.” Ali Smith egyértelmű állásfoglalásaival Brexitről, karanténról, menekülttáborokról és korunk egyéb égető kérdéseiről – egyrészt vészharangot kongat, másrészt az „és mégis” hozzáállást vallja – ezt maradéktalanul megvalósította.

A könyv adatlapja itt található.