 |
Két főiskolás, azóta is remek színész játszotta pár éve a Nem fáj! című színvonalas szabadkai előadást, sok évvel ezelőtt pedig a Trafó hozott el a kivételes holland Trilógiát. Most a Színművészeti Egyetemen kisbetűvel írják a címet: fáj. Mintha leszakadt volna előtagja. Nem fáj. Nagyon fáj. Szép, talányos cím.
Főiskolás feladatnak különösen jó anyag ez életkori szempontból, hiszen egy kamasz testvérpárról szól, akinek szemszögéből érzékelhető a kegyetlen világ, amelynek kegyetlenségét ők is szépen elsajátítják. Bár ennél a feladat bonyolultabb, hiszen mindvégig bizonytalan a regényben, hogy ténylegesen ketten vannak-e, vagy csak elképzeli egyik a másikat – a magány leküzdésére, a túlélés zálogaként.
 |
Marton László és Hegedüs D. Géza osztályát látjuk, amelyet most Forgács Péter rendező irányít. A szerepeket a színészek felváltva játsszák – mint ez újabban szokás vagy már-már kötelező a főiskolán: indokolt is, hogy mindenki azonos súlyú feladathoz jusson, bár ebben a darabban kevéssé van jelentése, hiszen amúgy is kaphatott volna mindenki elég szerepet. Ugyanezt (nem) szolgálják a dalbetétek (valamilyen szláv, aztán orosz, német, végül jiddis nyelven): tudnak-e énekelni a leendő színészek (egyébként ki hogy). A – gondolom – brechtinek szánt effekt csak egy affekt, manír, dramaturgiailag teljesen funkciótlan.
Forgács Péter szűk, afféle bábszínházi térbe, egy paraván mögé, keretbe helyezi a csupaszon, kevés eszközzel eljátszott darabot, ahol a szereplők eleinte mint beszélő fejek, aztán deréktól felfelé látható, végül egészalakos figurák jelennek meg. A tér ügyes inkább, mint okos vagy konceptuális, az egyes jelenetekre van kitalálva, nincs „egész”, a darabot átfogó térszerkezet-elgondolás. Minden jelzés – színpadi konvenció, kevés eszközzel, eleinte érdekesen, találékonyan, melyben a jelölt és jelölő szimbolikus viszonyban van: a temető mint csupasz hátak, a kezekben apró virágcsokor jelenik meg, a háztáji állatok salátát rágicsáló színészfejek és így tovább.
 |
Azonban a valóság és fikció mezsgyéjén mint aláaknázott területen finoman mozgó regény világa lefordult egy sereg színpadi konkrétumra: lett belőle egy konkrét háború, németekkel, oroszokkal, egy sereg illusztrációval. A „felszabadulás” pillanatában előkerül egy vödör vörös festék, amivel a boldog színészosztály bepacsmagolja egymást, közben harsog a Szojuz nyerusimij, a szovjet himnusz. Kínos, buta jelenet. A világon semmi sem maradt a nagyszerű regény többértelműségéből. Számonkérem a regényt? Igen. A filozófiáját, a világát, a szemléletét, tudatállapotát. Mert nem ezt kapom: csak a sztorit.
Végül a színészvezetésről, minthogy ez lenne ennek a főiskolás produkciónak a tétje. Olykor a legósdibb jellemszínészetet látni, a legüresebb színészi eszközökkel (Nagymama és a bolond lány gyakran nem sikerül), egydimenziós lényekkel, rossz „állapotban-levésekkel”. Máskor a figurák nagyon szűk regiszterben mozognak, hiszen hiányzik az életanyag, amiből nagymamát, vallatótisztet tudnának alakítani. Az állandó szerepcsere nem engedi, hogy a karakterek felépüljenek, bejárjanak valamiféle dramatikus utat, mindenkinek folyton vissza kell mennie a kályhához. Nem az elv a működésképtelen, hanem a kivitelezés, a választott játékstílus: a rövid jelenetekben pszichológiai realista szituációs játék folyik, amelynek lényege éppen a jellemek felépülése, a (pszichológiai) ok-okozati összefüggések kialakulása lenne, ami ilyen rendezői-dramaturgiai keretek közt elképzelhetetlen. Néha sikerülnek jelenetek, kettősök (neveket nehéz említeni, a színlap nem segít, hisz mindenki mindenkit alakít), olykor még a játéknak is van frissessége. Ritka pillanatokban megcsillan a játékosság és improvizáció a jellem helyett – és hirtelen igazi színházba kerülünk.
 fáj (Forrás: szfe.hu) |
Valami alapprobléma mutatkozik meg ezen az előadáson, mint afféle állatorvosi lovon: hogy míg a színészi játékban iskolai „tananyagként” csak a hagyományos, pszichológiai realizmus és jellemszínészet uralkodik, addig a rendezés – úgymond – továbblépett a szituatív játékon és jellemábrázoláson anélkül, hogy a színészetet felzárkóztatta volna maga mögött, vagy együtt dolgozna vele. Konceptuális lenne, elidegeníteni akar, távolságot követel színész és szerep közt, konvenciókra apellál satöbbi. A színészet meg marad a régiben.
A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a III. Bárka Nemzetközi Színházi Fesztivál gyűjtőlapján olvashatják.