Volt szerencsém éppen a századik előadást látni a margitszigeti Kristályban; és ugyan nem értem, illetve fogalmam sincs, hogyan maradhatott ki a táncrendemből Béres Márta One-girl show-ja kilencvenkilenc előadáson át, de most legalább sikerült pótolni. Mert veszteség lett volna, ha nem.
Ambivalens az én viszonyom ezekhez a vállaltan szubjektív, személyes színész-estekhez. Egyrészt olykor úgy érzem, olyasminek vagyok a szem- és fültanúja, ami voltaképpen nem tartozik rám, ami magánügy, akár színész az, aki elém tárja, akár civil. Másrészt viszont szenvedélyesen érdekel, miből és mitől lesz színész a színész, és ennek bizony sokszor vannak igazán magánéleti vagy „magánkarakteri” vonatkozásai. És harmadrészt: értem és jónéven veszem mindazt a színészi pluszt, ami egy ilyen produkcióba bele van pakolva, nevezetesen a közönséggel való folyamatos – hol verbális, hol gesztikus, hol „néma” – kapcsolattartást. Az aznapi közönséggel, nyilván. Vagyis egyszeri és megismételhetetlen, amit látok, na, ezt bírom benne a legjobban.
Hogy Béres Márta remek színész, azt eddig is tudtam, de jólesett látni, hogy minden porcikája játszik. Engedelmes a teste, a hangja, a mozgása, a mimikája – és ő tökéletesen ura mindegyiknek. Nem gondolom, hogy ösztönösen, zsigerileg az – inkább reflektáltnak és tudatosnak látszik. És így még jobb: nagyon tudja, hogy mit csinál, és azt is, hogy miért úgy, ahogy. Látszólag rengeteg a spontán kiszólás, közbevetés, önreflexió, de mindez a közönség változatos módozatú aktivizálásának szolgálatában áll: a figyelmet élénkíteni, aktivizálni kell, szinte a megszólalásig.
A szöveg – gondolom – tíz éve túlnyomórészt változatlan, csak a kikerülhetetlen, elmaradhatatlan események kerültek bele; ki valószínűleg nem került semmi. Ezért értem meg őt, és értek egyet vele, amikor különféle interjúkban azt mondja, hogy befejezi, leteszi ezt a műsort, hiszen az elmúlt évtized az ő életében is alapvető változásokat hozott, no meg mindannyiunkéban és a közbeszédben is; elég, ha itt és most csak a metoo témáját hozom példának, ami tíz éve még a láthatáron sem volt, ma meg már sokan, bár nem elegen, nyíltan beszélünk róla. És különben is: másképp beszél a pályáról, a vágyairól, a személyes vonatkozásokról egy, nagyjából a pálya elején járó színésznő, mint egy sokat tapasztalt, sok fontos döntésen túljutott, stabil tudással bíró valaki. Ha most nem letenné ezt az estet, hanem átírná, szerintem én is kevesebbet feszengenék olyan belső ügyek hallatán, amik akkor kitűnnének belőle…
De azért jó volt látni a személyességet és a személyiséget. Az ilyen egyszemélyes esteknek ugyanis ez a motorja, akár rögvalóságot, akár kitalációt vezet elő a színész. Tán nem is véletlen, hogy a csúcspont szerintem egy fiktív történet volt, afféle jövőbe látás, amikoris Béres Márta elképzeli, hogy meghódítja a világot, nemcsak a deszkán, hanem a filmvásznon is, kőgazdag lesz és sikeres, és még New Yorkban is lesz neki egy lakása… Hogy miért éreztem ezt csúcspontnak? Egyrészt mert elmondhatatlanul vicces volt hallani, hogy mi számít elsöprő sikernek, és hogy lehet elérni, másrészt mert a bulvárlapok vonatkozó cikkei szépen össze is rakják a success story valóságalapját. És a monológ alatt – kimondatlanul persze – ott pergett egy másik monológ, Béres Márta saját története, ami mindjárt feszültséget teremtett a kimondott szavakkal.
Színésznek – színésznőnek – lenni általában sem könnyű, de kisebbségi magyar színésznőnek lenni még nehezebb, gondoltam ott és akkor, miközben nem volt itt sem panasz, sem önsajnálat, sem sajnáltatás; humor volt és irónia, a belpesti sznobok és a nagymellényű többségiek felé egyaránt.
Volt ének, volt tánc, volt minden, ami Béres Márta, mondanám, de hát Béres Márta nemcsak ez, hanem szerepek megformálója, szóval színész. Amikor ez az est készült, még Urbán András színésze volt – ő rendezte ezt a show-t is. Urbán színészének lenni nem könnyű, viszont érdemes. Azóta Béres Márta elszerződött a Kosztolányi Dezső Színházból, most a Szerb Nemzetiben játszik. Jó nagy puttonnyal ment oda – remélem, jó dolga van. Megérdemelné.
Egy bátor embert láttam ezen az estén.