Az elmúlt évtizedben egymást érték a nehézségek a poznańi Malta Fesztivál működésében (a fesztivál 2011-es, 2013-as, illetve 2021-es kiadásáról szóló beszámolóinkat ld. itt – a szerk). A fesztivál mögött álló alapítvány 2013 óta kártérítési perben áll egy technikai céggel, akik nem megfelelően építették fel a színpadot az azévi nagykoncerthez, amelyet ezért a szervezőknek le is kellett mondaniuk. Ezt követően 2017-ben a Kulturális és Nemzeti Örökségvédelmi Minisztérium – az egyik kurátor, Oliver Frljić személyével nem értettek egyet – jelentős összegű támogatást vont el a fesztiváltól (annak ellenére, hogy már aláírt szerződéssel rendelkeztek), majd 2019-től kezdve a minisztérium már teljes mértékben megvonta a támogatást a rendezvénytől.
Az egyre rosszabb pénzügyi helyzetben a tíz éve görgetett tartozással is lényegesen nehezebb lett megbirkóznia az alapítványnak, ezért Michał Merczyński három éve tárgyalásokat kezdeményezett Poznań önkormányzatával arról, hogy a város „vásárolja ki” a fesztivált a tartozásából – pontosabban vásárolja meg a Festiwal Malta „márkát”, ami Poznań egyik kulturális zászlóshajójának számít. A márkával járó széles kapcsolatrendszert, az ismert fesztiválként megpályázható nemzetközi támogatások lehetőségét, továbbá a rendkívül gazdag archívumot, amely fotókat, licenszeket, szerzői jogokat is tartalmaz, 12 millió zloty (kb. 1 milliárd forint – a szerk.) értékre becsülték fel – amelyet az alapítvány a 3 milliós tartozás fejében engedett volna át a városnak, ám az önkormányzat végül nem élt a lehetőséggel. (Ugyanez a városvezetés 2017-ben még jelentős mértékben kisegítette a fesztivált, amikor az elveszítette minisztériumi támogatásának nagy részét, ám az akkori kiállás inkább annak a politikai játszmának a részét képezte, amelyet az ellenzéki vezetésű nagyvárosok, vajdasági központok akkoriban folytattak a kormányzó párttal.)
Az ügy 2023 júliusában, az idei fesztivál lezárulta után pár héttel újabb fordulatot vett: az egyik leggazdagabb lengyel nő, Dominika Kulczyk bejelentette, hogy megvásárolja a Festiwal Malta márkát, illetve szeretné folytatni a rendezvény megszervezését – ám azt, hogy milyen formában, egyelőre még nem lehet tudni.
Ugyanakkor 2023-ban a poznańi városvezetés a tartozással kapcsolatos döntésén túl sem állt maradéktalanul a fesztivál mögé: az alapítvány minden évben támogatásért pályázik az önkormányzathoz, ám idén csak a tavaly megítélt összeg felét kapták meg – úgy, hogy már tavaly is csak az előző évek támogatásának töredék része jutott a fesztiválnak. Így értelemszerűen a programválogatáson szűkíteni kényszerültek a szervezők – ami a projektek számában és méretében észrevehető volt ugyan, de a művészeti, szakmai és társadalmi ambíció tekintetében a fesztivál nem adta alább a korábbi évekhez képest.
A Festiwal Malta 2023-as programjában gyakorlatilag (a lengyel, ukrán és belorusz előadók kivételével) nem szerepelt európai produkció, a meghívott művészek Haitiről, Szingapúrból, Kongóból, Törökországból érkeztek. A „képzelet geográfiája” alcím mentén tematizált kiadás a centrum és periféria kérdését állította középpontba.
A programválogatásban az eurocentrizmus relativizálására és a művészet dekolonizációs törekvésekben játszott szerepére fókuszáló előadások mellett továbbra is erőteljesen megjelentek az ukrán és belorusz alkotók – bár ebben a tekintetben a 2022-es fesztivál sokkal erősebb statementnek volt tekinthető.
A teljes programot (még ha a kényszerűség szűkebbre is szabta, mint az előző években) lehetetlen vállalkozás volna áttekinteni, ezért az idei kiadás két fő tematikája – a művészeti dekolonializmus és a migráns hátterű művészek bemutatkozása – mentén térek ki a fesztivál három előadására, amelyek, bár igen különböző módon és megközelítéssel, de mind a szabadság keresését állítják középpontjukba.
Ana Pi a The Divine Cypher című előadásban. Fotó: Maciej Zakrzweski
Ana Pi afro-brazilíliai alkotó The Divine Cypher című előadásához éveken keresztül tanulmányozta a vudu haiti hagyományát, és annak jelenkori megnyilvánulásait, vagyis a haiti kortárs városi (utcai) táncokat.
A kutatást és az előadást két fontos 20. századi női művész inspirálta. Egyrészt Katherine Dunham, aki egyfelől az első fekete női táncos és koreográfus volt, aki saját tánctársulatot vezetett, másfelől pedig táncpraxisa erőteljesen összekapcsolódott antropológiai érdeklődésével. Másrészt pedig Maya Deren filmrendező, aki éveken keresztül Dunham asszisztenseként dolgozott, 1947 és 1954 között pedig dokumentumfilmet forgatott Haitin – az ő nyomdokaiba kívánt lépni Pi a saját kutatásával. Az előadás címe is Deren 1953-as könyvére, a The Divine Horseman: The Voodoo Gods of Haitire utal. Maya Deren „meg is jelenik” az előadásban, egyfelől egy kis méretű vászonra vetített filmrészleteken keresztül, másrészt pedig a záró jelenetben megszólaló eredeti hangfelvételről.
A dokumentarista előadásban a rituális tapasztalatok leírása az alkotói fantáziával találkozik, a koreográfiák pedig a vudu hagyományos mozgásvilágát és a Haitin gyűjtött modern utcai táncokat ötvözi Pi saját invencióival. Az előadó mozgását erősen meghatározza az is, hogy fején egy többliteres vizespalackot egyensúlyoz szinte a teljes előadás alatt – a fluiditás ugyanakkor a mozdulataiban, főleg finom kézmozdulataiban is visszaköszön. A színpadon a fehér szín dominál, közepén pedig szabályos négyzet alakban fehér szemcsés anyag van leterítve, ami csillogva száll a levegőben, ahogy az előadó táncol rajta, majd szinte úszik benne. Az anyag először finom homoknak tűnik, később kiderül, hogy kristálycukor. Ugyanakkor az előadást követő beszélgetés során elhangzik, Ana Pi számára a cukor egyáltalán nem édes, hanem keserű, mivel a rabszolgaságot, a feketék elnyomását és a kolonializmust jelképezi. Másfelől az előadásban használt cukrot minden alkalommal helyi méhfarmoknak adományozzák, hogy elkerüljék a felesleges élelmiszerpocsékolást.
Rimma Tyshkevych, Anastasiia Ivasova és Ewa Kaczmarek a Genesis című előadásban. Fotó: Marek Lapis
Rimma Tyshkevych, Anastasiia Ivasova és Ewa Kaczmarek Genesis című előadása erőteljesen női szemszögből, a női szolidaritás témáján keresztül beszél Oroszország ukrajnai agressziójáról és a menekülésről.
Rimma Kijevből, Anastasiia Odesszából menekült Lengyelországba, Poznańban találkoztak egymással, valamint Ewával, aki az egyik legfontosabb helyi alternatív színházi társulat, a Teatr Usta Usta Republika alkotója – és együtt kezdtek el dolgozni a Genesisen. Amely, ahogy ők fogalmaznak: „Saját szimbolikus példázatunk a női erő megszületéséről. Szép és érzelmekkel teli történet – bár nem szerepel benne oldalborda, paradicsom és Ádám.”
A háború kontextusában óhatatlanul Ukrajna válik a paradicsommá, ahová jelenleg nem vezet visszaút, ugyanakkor az alkotók igyekeznek legalább egyes részleteit konkrét vizuális szimbólumok és képek formájában megőrizni. A fragmentált, nem-lineáris történet a két ukrán színésznő ukrajnai életének és az onnan való menekülésük epizódjaiból épül fel, lengyel kollégájuk „csak” segíti őket a történetmesélésben és a távolságtartásban. A rendkívül kis színpad gyakorlatilag üres, pár bőrönd és támlátlan szék segíti a színészi játékot. Az előadás álomszerűségét erősíti a gyakori félhomály vagy akár sötét, amikor csak az előadók mesélését halljuk, így csupán a képzeletünkre hagyatkozhatunk, hogy megelevenedjen előttünk az odesszai tengerpart vagy a kijevi utcák.
A Genesis legnagyobb erőssége, hogy képes megőrizni az egyensúlyt az autentikus és érzelmes emlékezés, valamint a politikai reflexió között. Ahogy az előadásban is elhangzik: a háborút nem a nők robbantották ki, de a háború meghatározott szerepet írt nekik: a gyerekekkel a karjukban otthonukból és hazájukból menekülő hősnők szerepét – e kép azonban heroikussága ellenére nem képes reményt adni, az előadással pedig az alkotók célja éppen annak megmutatása, hogy az új kezdet erőt is adhat.
Az előadásban számos olyan momentum és jelenet van, amelyeket akár könnyednek és szórakoztatónak tekinthetnénk (mint a meneküléskor Kijevből elhozott magassarkú cipő, amit az előadásban vesz fel először a színésznő, majd rögtön élénk táncra is perdül benne) – amelyeket aztán az elveszett paradicsomra való emlékezés relativizál. Az elkerülhetetlen szomorúság mellett a jeleneteken mégis átüt egyfajta optimizmus, vagy legalábbis az előadók akarata, hogy ne veszítsék el a reményt.
Igor Shugaleev az Ich heisse Frau Troffea című előadásban. Fotó: Maciej Zakrzewski. A képek forrása: Malta Fesztivál
A belorusz Igor Shugaleev immár másodszor vesz részt a Festiwal Maltán alkotótársával, Sergey Shabohinnal közösen készített előadásával. A 2022-ben bemutatott The body you are calling is currently not available, valamint az idei kiadás programjában látható Ich heiße Frau Troffea, bár sok szempontból különböznek egymástól, mégis mintegy egymás kiegészítőjeként is értelmezhetők: mindkét esetben a végletes színpadi fizikai igénybevétel és a fehéroroszországi politikai diktatórikus rezsimmel szembeni ellenállás (lehetősége vagy lehetetlensége) kapcsolódik össze.
Shugaleev és Shabohin (valamint az előadásokban szintén közreműködő Alexandra Kononchenko videóművész és Marina Dashuk producer) politikai okokból menekült el Fehéroroszországból, és Varsóban kezdtek el közösen aktivista megközelítésű színházi előadásokat alkotni.
Mindkét közös produkciójukban a színpadi cselekmény végső soron végtelenül egyszerű. A The body…-ban Igor a nézőknek háttal letérdel a földre, kezeit összekulcsolja maga mögött és homlokát a földre helyezi – miközben felvételről szóló hangja elmondja nekünk, hogy a 2020-as elcsalt fehéroroszországi választásokat követő tüntetések során a rendőrök elfogták és órákon keresztül ebben a pózban térdepeltették, ami a vallatás része volt. E párperces narrációt a minszki tüneteseken készült videofelvételek kísérik, többek között az előadó által felvett pózba kényszerített vallatottak képei is, majd Igor hangja bejelenti, hogy ebben a pózban marad egy órán keresztül. A videófelvételek helyén egy perceket visszafelé számláló óra jelenik meg, a narráció helyett pedig már csak a másodpercek ketyegését halljuk. Az előadást két alkalommal, két különböző fesztiválon láttam, de az alkotók elmondása szerint minden egyes alkalommal megtörténik: a nézők lassabban vagy gyorsabban, egyesével vagy egyszerre többen csatlakoznak Igorhoz, ők is felveszik a kínvallatás pózát, és rövidebb-hosszabb ideig vagy az előadás végéig vele maradnak.
A test „politikai életrajzának” elmesélését folytatja az Ich heiße Frau Troffea. Míg a The Body…-ban a fizikai mozdulatlanság(ra ítéltség), a megfélemlítettség miatti bénultság beszél a szabadság drasztikus korlátozásáról, addig a Frau Troffea a megállíthatatlan és őrült táncon keresztül közelíti meg a szabadság utáni vágy, a szabadság keresése témáját.
Az előadás címe egy régi történetre utal, miszerint 1518-ban Strasbourgban egy Troffea nevű nő napokon keresztül nem tudta abbahagyni a táncolást, amivel „megfertőzte” a város többi lakosát is. A produkció alkotói a történetet szembeállítják azzal, ahogy Shugaleev a tüntetések és vallatások testi „lenyomatától” igyekezett megszabadulni a berlini rave klubok közös eksztatikus táncában.
Az előadó ebben az esetben is egyedül lép a színpadra, vizes hajjal, törölközőbe burkolózva, és aprólékosan készülődni kezd: megtörülközik, felvesz egy sortot és egy áttetsző pólót, izomlazító krémmel keni be a vádliját. A háttérben mindeközben Igornak a minszki tüntetésekről, valamint a Fehéroroszországból való meneküléséről készült, a közösségi médiában közzétett felvételeit látjuk. Az előadó a színpadon egy kis átlátszó hátizsákba pakolja ugyanazokat a személyes tárgyait (útlevél, telefon), amiket a felvételen a meneküléshez pakolt össze – majd a megszólaló technozenére táncolni kezd. Előbb csak a lába mozog az ütemre, majd egyre inkább átadja magát az eksztatikus táncnak – és ezzel mintha a teste is megszabadulna a beleíródott elnyomástól. Sziluettjét színes, éles, villódzó fények vetítik a háttérre. A negyvenperces, megállás nélküli tánc vége felé ismét Igor hangját halljuk, felvételről szóló záró monológja rendkívül erős politikai, ugyanakkor queer manifesztum. Ahogy véget ér a monológ, hirtelen elhallgat a zene és felkapcsolódnak az éles fények, a kimerült előadó lassan elhagyja a színpadot.
