Landliebe – e cím alatt, jegyében és szellemében tartotta meg október 13-i hangversenyét a Pannon Filharmonikusok együttese, persze alkalmasint korántsem az azonos nevű joghurtcégre való hivatkozás gyanánt, valamiféle alvasztott, szolidan emésztésserkentő élvezetet ígérve a közönség számára. Nem, a címadás nyilvánvalóan azokra a vidékekre, tájakra, pontosabban az irántuk táplált mély zeneszerzői vonzalmakra utal, amelyek Beethoven VI. (Pastorale) szimfóniája révén fölismerhetővé válnak.
 Berecz Mihály |
De ez a remekmű csupán a szünet után került sorra, hiszen az első részben mozarti tájakon barangolhattunk, méghozzá ezúttal nem a valószínűtlenül égbetörő csúcsok magaslatára felhágva. Merthogy mi tagadás, A színigazgató nyitánya a zseni mércéje szerint inkább csak ügyesen megoldott alkalmi feladat lehetett: szűk öt percnyi energiarobbanás, mondhatni rutinszerűen. Ám a megszólaltatás kapcsán a rutin szó csakis elismerően kerülhet itt említésre, lévén a zenekar gyakorlata és Keller András jártassága már rögtön e nyitószámban jól érvényesült, s együttesen jószerint koncerttermi robbanóelegynek bizonyult. A nyitány előadásának eleven, felpörgő tempójából, erőteljes kisüléseiből pedig máris kihallhattuk, hogy a koncert középponti jegye és meghatározója a dinamika lesz.
A második számban azután karmester és zenekar átengedte a főszereplés hálás lehetőségét Berecz Mihálynak, aki a K. 271-es Esz-dúr zongoraverseny, vagyis a rendszerint a Jeunehomme vagy Jenamy ragadványnévvel említett koncert magánszólamát abszolválta. Berecz játéka és együttműködése a partnereivel példás volt, a muzikalitása pedig kifogástalan. Éppen csak az az érzés támadhatott a hallgatóban (töredelmesen megvallva: bennem személy szerint immár nem először), hogy a fiatal zongorista rokonszenvesen szerény pódiumjelenléte valamiképp a produkciójára is rávall. Vagyis mintha a személyesség, az egyéniség megnyilatkozása egyelőre nemigen válna átütővé és félreismerhetetlenné Berecz zongorajátékában. Már csak ezért, e kósza vélelmet megcáfolandó is valóságos ajándéknak bizonyult, hogy a művész ráadásképp Bartók Három csíkmegyei népdalát adta elő. Mert így, miközben a koncert 3-4 percre eltávolodott az alcím szerinti „klasszikus bécsi tájkép”-től, olyan letisztult játékot – és eltörölhetetlenül személyes vallomást hallhattunk, amit tartós szép emlékeink közé raktározhattunk el.
 Keller András |
A hangverseny nagyja mindazonáltal még csak eztán következett, s mi ez alkalommal nem egyszerűen a soros koncertévadra jutó Pastorale-megszólaltatást könyvelhettük el és tudhattuk le, hanem egy igen ambíciózus, markáns Hatodik-interpretáció fül- és szemtanúi lehettünk. Hogy Keller fölényes biztonsággal ismeri a művet, az éppúgy csupán alapja volt az előadásnak, mint az, hogy a karmester és zenekar közötti kémia üdvös mértékben jellemezte együttműködésüket. Éppígy csupán nyugtázzuk – de persze mily jólesően nyugtázzuk! – a tényt, hogy a Pannon Filharmonikusok fa- és rézfúvós szekciói remek állapotban vannak. Merthogy a „lényeg” mégiscsak az volt, hogy a kismilliószor hallott szimfónia frissen, egyedi módon, energiától duzzadóan hangzott fel. S ebbe a produkcióba ilyesformán még a túlhajtások, a hajszoltabb pillanatok is belefértek, hiszen a nyereségek sorában ott lelhettük például a máskor gyakorta szinte bántóan álnaivnak ható madárdalos patakparti jelenet elragadóan életteli pécsi megvalósítását. A harmadik tétel paraszti mulatsága azután szinte kirúgta a ház oldalát, a negyedik tételbeli vihar pedig úgy tört ki és mennydörgött előttünk-felettünk, hogy e sorok írója majdnem elővette az aktatáskájából az esernyőjét.
S bizonyságául annak, hogy a nagy dinamikájú és eleven lendület dolgában Keller és a pécsi zenészek parádésan egymásra találtak, a koncertet beszegő ráadással, Beethoven II. szimfóniájának negyedik – Allegro molto – tételével még egyszer közös száguldásra indultak. A Kodály Központban nincsen traffipax.
Helyszín: Kodály Központ, Pécs; időpont: 2022. október 13.