Nevezi őt drága/legjobb barátjának, híres férfiúnak, illetve a saját darabjai atyjának, kalauzának és barátjának; csak egy valaminek: „papának” nem nevezi őt, hiszen az efféle kedélyes-bizalmaskodó hang bántóan stílusidegen lenne az adott szövegkörnyezetben. Ez nem zavarta azonban a Nemzeti Filharmonikusok téli koncertjeinek ismertetőjét szerző anonim tollforgatót abban, hogy ne állítsa határozottan: az ajánlás „a szeretett »papának«” szólt, ugyanis – mint írja – „a fiatalabb géniusz … bátran hívhatta az idősebbet papának”. Sajnos, továbbra sem veszít népszerűségéből az a jól bevált módszer, hogy ha Haydnról kell mondanunk valamit, akkor teljesen elég, ha elkezdjük Papa Haydnt emlegetni – a többi már nem olyan fontos, az se baj, ha nem igaz. Igaz, hogy a lepapázásért azzal kárpótolták az idősebbik Haydnt, hogy a műsorfüzetben öccsének, Michaelnek a darabját is az ő nevére írták. Emellett az is meghökkenthette az olvasót, hogy szerzőnk Haydn hanglemezen évtizedek óta hozzáférhető, és – hogy csupán néhány magyar nevet említsek – Doráti Antal, Fischer Ádám és Vashegyi György által is elvezényelt A lakatlan sziget című művét „ismeretlen operaként” aposztrofálta.

Dinyés Dániel

Mindezt a Nemzeti Filharmonikusok téli hangversenysorozatának január 22-i zeneakadémiai koncertje kapcsán említem, amelyet a két Haydn és Mozart műveinek szenteltek, s amelynek Dinyés Dániel volt a karmestere. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy opera-beavató előadásaival Dinyés Dániel minden zene- és operakedvelő rokonszenvét és nagyrabecsülését elnyerte, bizonyára a pályatársakat is beleértve. Dinyés sokoldalú zenész: zeneszerző, koncertező zongorista, korrepetitor, színházi ember, tanár. Karmesterként azonban nem vesz részt – legalábbis rendszeresen – a mainstream budapesti zenei életben. 

Már csak ezért is tetszett kiváló gondolatnak a Nemzeti Filharmonikusok részéről, hogy meghívták vendégkarmesternek erre a zeneakadémiai koncertjükre. Önként adódó döntés volt az is, hogy a program a bécsi klasszikusok műveiből álljon. Ezen belül pedig úgyszólván családias zenei képet vetített elénk ez a koncert, hiszen a három szerző különböző, de közeli kapcsolatban állt egymással, s a négy mű egyetlen évtized termését képviseli. Külön érdekességük, hogy keletkezési helyük lefedi a bécsi klasszika három emblematikus helyszínét: Salzburgot, Bécset és Eszterházát.

Ebben a programban persze Mozart volt a főszereplő – a Haydn-fivérek egy-egy operanyitányukkal inkább csak felvezették a két moll-műóriást, a d-moll zongoraversenyt az első, illetve a „nagy” g-moll szimfóniát (K 550) a második félidőben. A hangversenyt nyitó Joseph Haydn-nyitány, mint írtam, A lakatlan sziget című operához tartozik, és szerzőjének egyik legdrámaibb operanyitánya, jóllehet a darab nem az opera seria tragikus irányát képviseli, és szereplői is hús-vér emberek. A g-moll hangnemű – és mollban is záruló – nyitánynak már a lassú bevezetése sűrített drámaként hatott, s Dinyés figyelmét nem kerülték el a szerző „Sturm und Drang” korszakát felidéző mozzanatok sem. Vezénylését rugalmas és hajlékony szólamvezetés jellemezte, ami azután az egész est folyamán az előadás meghatározó mozzanata maradt.

Szokolay Ádám

Ezt követően a d-moll zongoraverseny csendült fel az ifjú Szokolay Ádám szólójával. Szokolay zongorázásának alapvetően lágy és behízelgő – félve mondom: feminin – karaktere remekül illeszkedett a darab atmoszférájához – annál is inkább, mert ez a karakter szilárd tartással, világos körvonalakkal párosult. Dinyéssel pedig a legato, a folyamatosság hangsúlyozása bizonyult fontos közös pontnak. A nyitótételben közös erővel – és egy érzékenyen és precízen reagáló zenekartól megtámogatva – idézték fel a tétel közmondásosan „démoni” karakterét, borzongásait. (Külön öröm volt a fagottok krisztálytiszta, „csengő-bongó” játéka.) Az igen szépen, hatásosan előkészített repríz után Szokolay figyelemreméltóan szenvedélyes és érett művészről tanúskodó cadenzával rukkolt ki. 

A lassú tételben tetszett a jelentőségteljes hangsúlyokban és agogikai finomságokban gazdag, élő zenekari szövet. Ezúttal azonban úgy éreztem, hogy a szólista játéka nem tükrözte egészen a zene érzékiségét, kissé józanabb maradt az ideálisnál. A zárótételnek viszont már a zenekar lendületes nyitó rakéta-motívuma meghatározta a karakterét, s a drámai folyamat sodró lendülete pillanatra sem hagyott alább.

A nagy sikerre adott válaszként Szokolay Ádám Schubert Gesz-dúr impromptujét játszotta el – talán egy cseppet túlhangsúlyozva az egyes gesztusokat, így elvesztegetve valamit a darab elementáris közvetlenségéből és egyszerűségéből.

Michael Haydn Androméda és Perszeusz című egyetlen olasz operájának nyitánya a szerencsés véggel összhangban C-dúr hangnemű, pozitív kicsengésű zene – rövid tétel, amelyet lendületes előadásban hallottunk. Hatalmas kontrasztként követte ezt a zárószám, a kései g-moll szimfónia (erre utalt a koncert fantáziacíme, a „Nagy g-moll”). Dinyés interpretációjának két legsajátosabb eleme az összes tétel lendületes (bár semmiképp sem túlzó) tempója és a folytonosság, a kohézió mindenkori hangsúlyozása volt. Ezen belül érvényesült a zenei gondolatok határozott arcéllel történő megformálása (kezdve az I. tétel nyitógondolatát élővé tevő, hangsúlyos crescendóval), a részletek gondos megrajzolása, s a szentimentalizmust kerülő expresszivitásra való egyértemű törekvés. Az Andante tételben ez a zenei szövet áttetsző megjelenítésével, a színpadias gesztusok mellőzésével, harapós disszonanciákkal társult, és így vált minden részletében kifejezővé. A menüettben a triórész kontrasztáló karakterét erőteljes tempóváltással emelte ki Dinyés, külön súlyt adva ezzel a darab eme leggyengédebb, legboldogabb epizódjának. Az erős kézzel kontrollált, lendületes, de drámaiságában is könnyed zárótételben a megformálás biztonsága, magas hőfoka mutatta meg, hogy Dinyés Dániel karmesterként is abszolút komolyan veendő művész. És méghozzá, úgy tetszik, olyan dirigens, akinek a kedvéért a zenekar is szívesen nyújtja tudása legjavát.