Nézem nemzeti színházi remeklésében, Esterházy Péter Én vagyok a te című pompás revüjében, ahogy megcsavar minden, egyébként íróilag is megcsavart poént, ahogy élvezettel ad nyomatékot – mit nyomatékot: formát, könnyűt, játékosat és merengőt – a szavaknak, ahogy fölépíti az aznapi alkalmi közösség terében, amit az író a fehér papíron vagy a klaviatúrán magányosan megformált a mondataiban. Látom, amint átlibbenti a szavakat egy másféle dimenzióba; az újjáteremtés, a megteremtés viszonyrendszerébe. Érzéki ez az aktus. Minden, ami vele, s általa a szemünk előtt történik, az érzékiség súlyos, nehéz, magnetikus erejéből s a szellem könnyű szárnyalásából születik.
 Esterházy Péter: Én vagyok a Te. Fotó: Puskel Zsolt |
Esterházynál történetesen királynőt játszik, csúfondárosan tenyeres-talpas, gunyoros úrnőt, nagykockás, fakó télikabátot visel, slattyog az Erzsébet hídi parkolóból, s ahogy előtűnik, a vonulása, a tempója, az imbolygása, a csípőjének a ringása az, ami igazán figyelemreméltó. Pontosan úgy, ahogy E.P. megírta, s akkor még egy szót sem szólt. Pedig öröm hallani, ha megszólal. Nem mondhatni, hogy szép lenne, amit mond, azt se, hogy cirkalmasan értelmezett, csak tisztán, érthetően és erőteljesen hangzik, mint egy patinás hangszer mélyen zengő szólama. Nem mellesleg precízen artikulált, nézőbarát. Térey János monumentális nemzetis drámájában, a Jeremiás avagy Isten hidege című misztériumjátékban a fiáért aggódó anyát adja erővel és szelíden, méltósággal és gyöngéd empátiával, felvillantva egyfajta drámai karaktert, a sorsukba beletörődők néma szigorát.
Molnár Piroska hangján nekem mindig a magyar világ szólal meg. A maga teljességében. Bármilyen alakot ölt is, nehéz sorsút, primadonnait, hatalmaskodót, megalázottat vagy operettkedélyűt, tudósítást hoz arról, milyenek vagyunk mi, akik itt élünk, nők és férfiak, fiatalok és korosodók, vidékiek és pestiek, urbánusok és nem urbánusok. Molnár Piroskának mindenből sok adatott: tehetségből, alázatból, odaadásból, fegyelemből, munkabírásból, így tőle is folytonosan sokat kapunk: szenvedélyből, életörömből és fájdalomból; az élet végtelen áradásából, a test erejéből és esendőségéből, az erotika hatalmából; szépségből és mulandóságból.
Szerepeinek palettája szinte beláthatatlanul gazdag. Játszott szerelemtől lobogó fiatal nőket, előkelő dámákat és vidéki nagyasszonyokat, uralkodót, cekkeres nénénket a közértből, szigorú, aggodalmas anyákat. Tüneményes, bölcs asszonyfiguráit nem felejti, aki egyszer is látta színpadon. Minden porcikájában nő. Minden szerepe mögött ott az egyéniség ereje, a személyiség sugárzása. Színészi eszközei – a látszólagos egyszerűség, a puritán hatásosság, a a személyesség, a természetesség, a lágyságból kinövő keménység, a szatirizáló humor – valamelyest fölfejthetők, verbalizálhatók, mégis, van a színészetében, a művészetében valami titok, valami vaskosan zsigeri és érzékfeletti valóság, ami túlmutat a napi létezés prózáján, a mesterség rutinján.
 Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból. Fotó: Puskel Zsolt |
Van egy jellegzetes hang-gesztusa, apró kacaj, pici kaccantás; egy felhajlított hangsúly, ahogy göcögve felnevet és nyugtázza a dolgok állását, kineveti a világ gyarlóságát, a botrányosan mulandó létet. Felismerés ez, ráismerés, elismerés, csodálkozás és tudomásulvétel, megengedő és mégis metsző irónia, önirónia. Kicsi lány korától színésznek készült, pedig messziről, a dél-békési Kunágotáról érkezett a magyar színpadokra. A színművészi főiskola elvégzése után megjárta Szeged, Kaposvár, a Nemzeti, a Katona, majd megint Kaposvár és újra a Nemzeti színpadjait, meg gyakori vendégjátékai színtereit. Pályaíve a kacskaringókkal együtt is egyenletesnek mondható. Mindig sokat játszott, s szeretett is sokat és sokfélét játszani. Drámai hősnőket és komikus alakokat, zenés szerepeket és szórakoztató zsánerfigurákat. Zsámbéki Gábor legendás kaposvári Sirályában ő volt Nyina, ekként a nagy kaposvári korszak egyik alapítója. 1978-ban a Zsámbéki Gábor és Székely Gábor vezette Nemzetihez szerződött, ahol többek között olyan alakítások fűződtek nevéhez, mint – Kállai Ferenc partnereként – az Úrhatnám polgár Jourdainnéje. De ott volt a Katona József Színház 1982-es induló társulatában, majd pár év után, sokak meglepetésére, visszaszerződött szeretett műhelyébe, a Csiky Gergely Színházba. Kaposvári korszakai külön fejezetet alkotnak, az Egy lócsiszár virágvasárnapja Lisbethjével, a Kaukázusi krétakör Gruséjével, a Koldusopera Pollyjával, az Ördögök hősnőjével, a Csárdáskirálynő Cecíliájával, az Erdő élveteg földbirtokosnőjével, Gurmizsszkajával.
2002 óta újra a Nemzeti Színház tagja. Régóta írja a nemzet s a Nemzeti színészetének fényes lapjait. Számtalan együttesben vendégeskedett. Egerben Ursula volt a Csizmadia Tibor rendezte Száz év magányban, a Játékszínben a Hyppolit, a lakáj nagyravágyó polgárasszonya vagy az Olympia fölényes, kedélyes Ettingennéje. Tizenhat éve játssza töretlen sikerrel a Bors nénit a Kolibriben. Az Örkény Színházban mostanság a Macskajáték Gizáját adja.
 Molnár Piroska a Dolina című filmben (A képek forrása: PORT.hu) |
Sokat tud a néplélekről, a nemzeti karakterről. Meg az elnyomatás természetéről, az asszonysors gyötrelmeiről, a női lélek rejtelmeiről, a test hatalmáról. Teherbírása legendás. Hatalmas súlyokat képes magára venni, s elvinni a vállán egy előadást úgy, hogy közben piruettezik, ironizál, vidoran kacarászik, játszadozik, kikacsint; összekacsint velünk és játékostársaival. Mert persze – kell-e mondani? – fegyelmezett csapatjátékos.
Filmszerepeit is nehéz felsorolni. Nincs számára kis és nagy szerep, csak feladat, amit a szakmai professzió magas fokán igyekszik elvégezni. Nincs szerepköre, csak figurái vannak. Szabó István Rokonokjában egyszerű vidéki asszonyt játszik, Kati nénije derűs, familiáris, gyöngéd rámenősséggel kergeti őrületbe házigazdáit. Pálfi György Taxidermiájában élesre fent nyelvű kemény nőt formál meg, a szexus rabját. Kamondi Zoltán filmjében, a Dolinában afféle mitikus ősanyát játszik, a testi élvezetek, a buja hatalomvágy rettenthetetlen, zsarnoki úrnőjét. De könnyű bulvár-mozikban is képes teljes figurákat építeni: a Meseautóban szenvedélyes, groteszkül elrajzolt főnökasszony volt, az Állítsátok meg Terézanyut! című filmben behízelgő modorú jóságos vidéki rokon.
Filmes arcéle keményre faragott, sors formálta asszonyarc. Bizalmat ébreszt a profizmusa. Sokféle szakmai és élettapasztalattal a háta mögött is őrzi szuverenitását. A művész citoyen-létét. Sorstérképész. Ha színpadon vagy mozgóképen nézed: sokat megtudhatsz az emberi természetről.