Végre! – kiáltunk fel a régóta dédelgetett, és most beteljesült remények örömével. Végre megjelent egy folyóirat, a Nagyvilág, amely tovább szélesíti világirodalmi műveltségünk alapjait, amely megnyitja a zsilipeket a realista törekvésű világirodalom termékenyítő zuhataga előtt – tudósít a Magyar Nemzet az új lap születéséről. A dátum: 1956. október 19. Regényes időpontban indult útjára a Nagyvilág, amely – hál’isten – korántsem csak a „realista törekvésű” opuszoknak nyitogatta a zsilipet, sőt: a Kádár-korszak információínségének idején egy-egy új számának megjelenése igazi eseménynek számított, újabb kis ablaknak a nagy mennyiségben fordított, mégis oly ismeretlen világirodalomra. A maihoz képest megdöbbentően szűk lapválasztékban bizony sokszor innovatívabbnak és fontosabbnak tűnt egy jól összeállított világirodalmi válogatás, mint a cenzúrázott hazai kínálat.
Ezt a kiemelt szerepét természetesen mára elvesztette, és talán ki is került a tágabb értelemben vett szakma érdeklődésének homlokteréből, de a Nagyvilág megmaradt friss és színvonalas lapnak. A hősidőket idézi a finoman szólva is ötlettelen tipográfia, a jellegtelen külalak, és a borítólapok belsején található, kifejezetten ijesztő színes fotók hangulata. A nagyszámú fordítás mellett (szinte) mindig találunk saját anyagokat is, és néha igazi csemegékre bukkanhatunk; elég, ha a legutóbbi (decemberi) szám Bachmann-Celan miniblokkjára gondolunk, ahol a két költőóriás egymáshoz írt, döbbenetes leveleit Bilinger Edit tanulmánya és a „szerelmesek” versei kísérik – kötelező olvasmány. Általában a kortárs nyugati szépirodalom dominál, de sok az esszé, az interjú és a kritika is, valamint már rég öröklétre szenderült szerzők is felbukkannak: tavaly például Rousseau, Heine, Rilke.
A novemberi szám (amit teljesen önkényesen, saját érdeklődésemet követve választottam) főszereplőit viszont a kutya sem ismeri – azaz, kicsit kedvesebben: hiánypótló válogatást tartunk a kezünkben. A gyanútlan olvasónak már a témamegjelölés is furcsának tűnhet – „portugál nyelvű afrikai országok irodalma”. Lássuk be, nem sűrűn gondolunk arra, hogy Afrikában van öt ország, ahol – bár 1975 óta függetlenek Portugáliától – ha írnak (nem nagyon írnak), akkor azt az egykori hódítók nyelvén teszik. A válogató, Pál Ferenc informatív bevezetőjéből kiderül, hogy az irodalmiság kialakulása a 20. század második felére tehető, de ma sem nevezhető fejlettnek. A kérészéletű irodalmi lapok, csoportosulások (sőt: brigádok!) tündöklése és bukása közben feltűnt azonban néhány magányos, nagy tehetség, akiket (miután megszűnt a nyílt ellenségeskedés a volt gyarmatok és az anyaország között) a portugál hivatalosság is elismert. Pepetela, például, akinek regényrészlete a blokkot nyitja, 1997-ben megkapta a legnagyobb kitüntetést, amit portugál nyelvű író kaphat, a Camões-díjat. Az ő története 1642-ben játszódik, amikor a portugálok még a flamandokkal harcoltak Angoláért. Utána az Afrikában született, de ma már Portugáliában élő, sok nyelvre fordított sztáríró, J. E. Agualusa már egy 1857-es újsághír köré kanyarít varázsos novellát, hogy később elérkezzünk a jelenbe, és bebarangoljuk Mozambik, São Tomé és Príncipe, Bissau-Guinea és a Zöld-foki szigetek irodalmát is: lássuk az egzotikus tájakon szenvedő feketéket és fehéreket, ahogy a háborúba beleszokva teszik a dolgukat, azaz vonszolják magukat előre. Vagy fociznak (tömegverekedés lesz belőle), a testüket árulják (öngyilkosság lesz belőle), esetleg arra várnak, hogy bajtársuk hullájának puffadása alábbhagyjon, és le lehessen rángatni róla a csizmát (semmi sem lesz belőle).
Mindenképpen erős anyag, ha nem is egyenletes színvonalú. Bár itt óvatosan bánnék a minősítésekkel, hiszen az egészen szembeszökő, hogy ezek a szerzők nagyon nem az általam megszokott koordináta-rendszerben mozognak, még akkor sem, ha van köztük európai műveltségét csillogtató, narratív trükkökkel ügyesen babráló író is (pl. Armenio Vieira). Főleg a versek előtt álltam értetlenül: a kétségkívül elismert költők szövegei az érdektelen és a gyenge közötti sávban ingadoznak, nyilván szemellenzős európaiságomnak köszönhetően. A novelláknál pedig azon igyekeztem, hogy azért annál nagyobb olvasói energiákat mozgassak meg, mint hogy „jaj, de durva, jaj, de különleges” – hogy ennél figyelmesebb olvasója legyek ezeknek a kétségkívül nem mindennapi íróknak. És itt nem csak az írásokra gondolok. Csak egy – egyáltalán nem kirívó – példa az életrajzokból: Uanhenga Xitu politikai okokból került koncentrációs táborba 1962-ben, itt tanult meg olvasni (!), és kezdett elbeszéléseket írni (volt rá ideje nyolc év alatt), és az írástudás jól is jött, mert hamarosan egészségügyi miniszter és NDK-beli nagykövet lett.
A lap további része most a szokásosnál laposabbra sikerült. Mojzer Anna kritikája az afrikai összeállítás talán legjobb novelláját jegyző Mia Couto portugálul 2008-ban megjelent kötetéről szól, de azt már nem tudnám megmondani, hogy kerül ide az egyébként szimpatikus lengyel orvosprofesszorral készült interjú (azon túl, hogy most jön ki egy könyve az Európánál). Jean Starobinski Crescentini áriájának a szerepét vizsgálja E. T. A Hoffmann és Balzac munkáiban (Ombra adorata). A legtöbbször fordítói interjúkat, műhelyesszéket tartalmazó Műhely rovat cikke (Mózes Huba) ugyan idézi Dsida Jenő két fordítását egy Sextius Propertius-versből, de sajnos, nem állít róluk semmit. Albert Gábor a számomra mindig kicsit gyanús Magyar Világ rovatban (két cím mutatóba a tavalyi számokból: Lelkület – önazonosság – nemzeti felemelkedés; Sors, identitás, megmaradás) számol be Gide és Illyés ideológiai kapcsolódási pontjairól, hogy aztán utána biggyesszen egy érdektelen személyes vallomást arról, hogy az „’igazság’ helyett mintha a ‘hazugság’ lett volna a birtokosa ennek az új világnak”, értsd: a ’89 utáni Magyarországnak.
Lehet, hogy mégiscsak jobb lenne Afrikában?