Liszt Ferenc Kamarazenekar

Népszerű hangvétel és népszerűség – két különböző dolog. Az egyik megszólalásmód – a másik státusz. Jól példázta az ellentmondást a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje az Olasz Intézetben. (Tudom, az intézmény neve nem pontosan ez, de a Kultúrintézet szóösszetételt Kodály hajdani, nevezetes cikkének nyomán kerülni igyekszem.) A hangversenyt a Magyar–Olasz Kulturális Évad keretében rendezték meg, utóbbi körülményt a magyar együttes és az olasz vendégművész, Enrico Dindo együttműködése jelezte, no meg az, hogy a milánói Scala zenekarának egykori szólócsellistája itáliai szerző, Gioacchino Rossini mifelénk soha nem játszott Une larme (Egy könnycsepp) című variációsorozatát is megszólaltatta. Az első részt Carl Philipp Emanuel Bach két kompozíciója, a B-dúr szimfónia (Wq 182/2) és az A-dúr csellóverseny (Wq 172) töltötte ki, a másodikban a már említett Rossini-ritkaság után a száz éve született Benjamin Britten Változatok egy Frank Bridge-témára című sorozata zárta a műsort. Egyik mű sem különösebben kedvelt – ezek nem „húzócímek”, melyeknek olvastán a zenekedvelő rohan jegyet venni (a döntést többnyire amúgy sem a mű, sokkal inkább az előadó befolyásolja), mégis: amikor meghallgatjuk egymás után a négy kompozíciót, négy lebilincselően hatásos, szellemes, szórakoztató darab egymásutánjában gyönyörködhetünk. Bátor műsorválasztás jellemezte tehát az estét, és a bátorság elnyerte jutalmát: az Olasz Intézet nagyterme, ha nem is zsúfolásig, de szépen megtelt.

Az első rész nyitószáma, Carl Philipp Emanuel Bach szimfóniája felidézte bennem azokat az emlékeket, amikor negyven éve, Bartók-szakiskolai osztálytársaimmal lemezjátszó mellett ülve és/vagy koncerteken figyeltük, hogyan módosul a Liszt Ferenc Kamarazenekar játékstílusa, hogyan fogadják be a historizmus bizonyos elemeit Rolla János muzsikustársai az azóta elhunyt kiváló furulyás, Czidra László közvetítésével, s hogyan alakul ki hangszerükön mindennek nyomán egy sajátos „félhistorikus” játékmód, amely idehaza akkoriban markánsan jellemezte a LFKZ barokk zenei tevékenységét. Ez a mostani Philipp Emanuel Bach-előadásmód is jellegzetesen „befogadó” alapállású volt, de sokkal messzebb jutva, mint négy évtizede. Rolláék a B-dúr szimfóniában a korhű hangszerkészlet kivételével gyakorlatilag mindent tálcán kínáltak a hallgatónak, ami a historizmust jelenti: rendkívüli dinamizmust, könnyed hangzást és áttetsző faktúrát, élénk tagolást, markáns hangsúlyokat, a nyitótételben száguldó futamokkal és kirobbanó energiával, a középső tételben lágysággal és szenvedéllyel, a fináléban pedig ismét a lendületre és a szerzőt szinte védjegyszerűen jellemző meglepetéselemekre helyezve a súlyt. Friss, szellemes kommunikáció a hangszercsoportok között, hirtelen felcsattanások, életöröm és invenció – Rolla János vezetésével a Liszt Ferenc Kamarazenekar szavak nélkül is világossá tette, hogy Philipp Emanuel Joseph Haydn legfontosabb előfutára.

Rolla János

Az A-dúr csellóversenyben a 48 esztendős Enrico Dindo rátermett és rokonszenves muzsikusként mutatkozott be. Igaz, a nyitótételben zavart, hogy nincs igazán telt, öblös hangja, s ezért a zenekari kíséret olykor már-már fedi a cselló dallamait, s arra is felfigyeltem, hogy a mű követelményei szerint egyenletesen pergő, gyors futamokat a szólista olykor kissé elkeni-összekapja, ugyanakkor Dindo mindvégig természetes zeneiséggel játszott, és előadói magatartásában megvolt az a kellemes nagyvonalúság, amely zenélésének spontaneitást kölcsönzött. A lassú tétel fájdalmas moll lamento-melódiáját a kellő érzelmi telítettséggel, fájdalmasan panaszos tónussal játszotta, és a finálé egzaltált derűjét-életkedvét is híven tükrözte játéka – bár magamban úgy éreztem, Philipp Emanuel impulzív vérmérséklete kissé „belemenősebb” előadásmódot is bízvást helyeselne, s ha már valaki olasz (és ilyenformán a nagy Giovanni Antonini honfitársa), nem kellene sajnálnia az előadásmódtól némi többlet-temperamentumot. (Amit egyébként a Liszt Ferenc Kamarazenekar, magyar létére, nagyon is „beletett” ebbe a tolmácsolásba.)

A szünet után a Rossini-variációk ismét viszonylag kis hangon szólaltak meg, de a lassú kezdőszakasz kantilénája megtelt szenvedéllyel, a variációk pedig, melyek többsége nagyjából olyan fajtájú virtuozitást követel, mint Paganini – Rossini nyomán keletkezett – híres Mózes-fantáziája, nagy dinamizmussal szólaltak meg. Ismét érvényesült az Enrico Dindóra, úgy látszik, jellemző, sajátos lezserség és elegancia – egyfajta fölényes távolságtartás, amely nem hatol a karakterek mélyére, csupán végigsimít rajtuk, mégis van benne valami alapvetően rokonszenves. Talán az, hogy nyilvánvalóvá teszi, az előadó nem akarja felstilizálni önmagát. Ritka erény! Ennek jeleként értékeltem, hogy Dindo sok magyar muzsikussal ellentétben egyik szám végén sem gerjesztette mesterségesen a sikert túl sok meghajlással és kijövetellel: elfogadta, hogy csak annyi tapsot kap, amennyit – és sem a Philipp Emanuel Bach-versenymű, sem a Rossini-variációsorozat után nem erőltette a ráadást. Tanulhatnának tőle némelyek.

Enrico Dindo

Talán az eddigiekkel is sikerült már érzékeltetnem, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar egészen kivételes technikai és zenei színvonalon: virtuózan és élénk előadói leleménnyel játszott ezen az estén. Az első három produkcióra a záró szám, Benjamin Britten Változatok egy Frank Bridge-témára (Variations on a Theme of Frank Bridge, op. 10) című kompozíciója tette föl a koronát. Maga a mű, melyet a 24 éves szerző 1937-ben fejezett be Boyd Neel felkérése nyomán (a Salzburgi Ünnepi Játékokon lezajlott bemutató indította el a komponista nemzetközi karrierjét) egyszerre dokumentuma Britten nemes jellemének és páratlan zeneszerzői kvalitásainak. Egykori tanára előtt tiszteleg benne: Frank Bridge (1879–1941) nevét ma már aligha említenénk, ha nem őrizné ez a rendkívüli invencióval megírt, hihetetlenül változatos alkotás. Britten azonban hálás volt mesterének, akitől magánúton tanult, s akinek a kompozíció („a tribute with affection and admiration” – ahogy az ajánlás fogalmaz) Three Idylls for String Quartet (op. 6/2) című 1906-os művéből veszi a témát (Bridge maga nemcsak zeneszerző volt, de brácsajátékos is, e minőségében pályafutása során számos vonósnégyes tagja).

Rolla János és a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadása olyan volt, mint maga a mű: a legvirtuózabb technikai tökéletességet egyesítette a szellem eleganciájával. Sziporkázó karaktergazdagság, amely mindent felvonultat az indulótól a valcerig – s ugyanakkor az energia és az életvidám sokszínűség mögött mindvégig jelen van egy sajátos, Brittenre oly jellemző komolyság. Ismét elámulhattunk azon, amin Britten esetében máskor is (például a Simple Symphony hallgatásakor): milyen varázslatosan sokféle színt képes kicsalni a zeneszerző a homogén vonós faktúrából! És persze elámulhattunk azon is, milyen tökéletesen bontja ki e sokféleséget az LFKZ olvasata. Mestermű méltó tolmácsolásban. A hosszú és lelkes tapsra (indokoltan) ráadás adta meg a választ. Rolla nem konferálta, mit fognak játszani, s egy ideig bizony törtem a fejem, mi is ez a vonzón bumfordi, egyértelműen 20. századi, finoman azonban Dvořák és főként Csajkovszkij szellemét is megidéző, dinamikus zene – de aztán leesett a tantusz: hát persze, a Frank Bridge-variációknál három esztendővel korábban, mindössze 21 évesen (!) írt, imént említett Simple symphony (op. 4) „bolondos zárótétele”, a Frolicsome Finale. Kár, hogy Rolla nem árulta el – bizonyára nem mindenki jött rá, hogy ez a zene is egy Britten-remekműből származik.