Április 23-án a Zeneakadémián Händel op. 3-as concerto grossóinak egyik felét – a másik három majd májusban következik –, majd szünet után Mendelssohn op. 13-as A-dúr vonósnégyesének vonószenekari átiratát játszotta az együttes, Rolla János vezetésével.

Liszt Ferenc Kamarazenekar

Händel op. 3-as hat concerto grossója meglehetősen szabálytalan alkotás. Sokáig „oboaversenyekként” szerepeltek a köztudatban; ez azonban merőben félrevezető elnevezés, inkább arról van szó, hogy a Corellinél a szólistacsoport szerepét játszó három vonós szerepét e darabokban egy két oboából és fagottból álló együttes játssza, de szinte mindegyik tételben eltérő módon és mértékben. Mint Händelnél oly gyakran, utólag hatos opuszba rendezett, nagyobb vokális művek előadásának intermezzóiként elhangzó „használati” darabokról van szó, rögtönzésszerűen változó tételrenddel és terjedelemmel, a legkülönbözőbb meglévő zenei anyagok felhasználásával. Händel zsenialitása abban nyilvánul meg, hogy ezek a tételek, illetve concertók mégsem „másodlagos frissességűek”, hanem rendkívül koncentráltak és meggyőzőek, szuggesztív karaktereket formálnak, és az adott előadó-apparátust a legjobb oldalukról mutatják be.

Rolla János

A Liszt Ferenc Kamarazenekarnak és kiváló szólistáinak éppen ezért jutalomjáték az egész Händel-opusz. Úgy vannak ők otthon ebben a világban, mint egy vonósnégyes-társaság a Haydn-kvartettek világában – minden titkát jól ismerik, és örömmel osztják meg őket a közönséggel. A zenekar nemesen és erőteljesen szól együtt, ugyanakkor dinamikája és játékmódja hajlékony és változatos. Rolla János kisugárzása, erőteljes játéka és kontrollja szuggesztívebb, mint valaha; s – az F-dúr concertóban – rövid, de virtuóz szólója is élmény. A szólisták – Rácz Ottó és Horváth Eszter oboázott, Tallián Dániel fagottozott – érzékien szép hangon, ugyanakkor hallatlan precizitással és alkalmazkodással játszottak. A csembalót Gyöngyösi Levente uralta, míg Horváth Márton Levente a D-dúr koncert d-moll hangnemű II. (egyben záró) tételében egy komplett orgonaverseny-tételt vezetett elő – remekül, miután az I. tételben a zenekar „tűzzel” átitatott játéka a koncert első felének legnagyobb élményét szerezte.

Gyöngyösi Levente

A hangverseny második felében átiratban előadott, 18 évesen komponált Mendelssohn-vonósnégyes „kulcsdarab”, amelyben lépten-nyomon felbukkannak a szerző Ist es wahr? kezdetű dalának reminiszcenciái. A szünet után előbb magát a dalt hallottuk Molnár Ágnes (szoprán) és Bárkányi H. Éva (zongora) előadásában. A rövid dalt a fiatal énekesnő igen szép hangon és nagy átéléssel, bár az optimálisnál egy árnyalattal kevésbé plasztikus szövegejtéssel adta elő, partnere megbízható kíséretével. Maga a vonósnégyes pedig élményszerűen szép előadást hozott, olyan élményt, amelyet a zenekari változatban előadott vonós kamaraművek a legritkább esetben jelentenek. Az előadás érzékeny és kontrollált, a tetőpontokon maradéktalan intenzitású volt, szólam-szétszólás nem rombolta az illúziót, és főként: Rolla János magas fokú költészettel idézte fel a fiatal Mendelssohn megejtő és varázslatos világát. A nyitótétel gazdagságát és ifjúi mindentakarását, a gyönyörű II. tétel szavakba alig foglalható boldog–bánatos idilljét és fürge, játékos epizódját. Különleges varázslat volt a – ráadásként még szívszorítóbban eljátszott – III. tétel a lágyan libbenő pizzicatókkal és – középrészként – az egyik legszebb mendelssohni tündértánccal, s méltó zárás a rejtélyes, hegedűszólóként elhangzó recitativókkal szaggatott (ezek hegedűszólóként hangzottak fel), csupa-kérdés zárótétel. Igazán nagyszerű este volt.