 F. Orosz Sára: Az európai Vénuszok I-II. |
Az 1948-ban alapított Képcsarnok Vállalat, monopolhelyzetéből adódóan, a legkülönbözőbb korú és képességű művész életbenmaradását biztosította, ami a rendszerváltás utáni piaci struktúraváltással nem folytatódhatott, már csak azért sem, mert minden valamire való művész igyekezett a kiállítási lehetőség és a mecenatúra más formáit kihasználni. Az államkapitalista időket fölidéző Képcsarnok ma a rosszízű múlt és a jeges dilettantizmus szellemhelye. A Csók István Galériában pedig a bizakodó kezdők és elégedetlen nyugdíjaskorúak állítanak ki, akiknek a tárgyait japán turisták és tsz-titkár múltjukat feledő vállalkozók viszik haza.
 Szőcs Miklós alkotása |
A Gödöllői Iparművészeti Műhely művészeinek kiállítását először nehéz megtalálni a sok bóvli között a Csók István Galériában, ahol egy hátsó termet kaptak, de aztán némiképp kitűnnek a környezetből. Nem nagyon, csak némiképp. Az 1998-ban alapított csoportosuláshoz nem csak iparművészek, hanem képzőművészek is tartoznak, talán lokális okokból, mint Barabás Márton vagy Orosz István. Az ő részvételük nem tesz rosszat a kiállításnak, különösen Barabás fém és fa szoborinstallációjának dekoratív konstruktivizmusa, amely elvisz egy fél falat, de valahogy úgy képzelem, hogy mindketten abban reménykednek, egyetlen ismerősük sem fedezi föl majd itt a munkájukat. Az iparművész kollégák döntő többsége ugyanis nem a nagyszerűségével tűnik itt föl. Olyan benyomást kelt az egész, mint egy sepsiszentgyörgyi lakótelepi lakás, ahol csergeszagban konzervált mázas kerámia és cseréptálak állnak a gyapjúgobelinek előtt, az előszobában pedig, a fametszetek előtt mindenki egyfolytában Gyurkovics Tibort idézi. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hagyományhoz való hűség szép, de ha már Körösfői és Nagy Sándor gödöllői művészcsoportjának a követése a cél, akkor bőven elég lenne a szellemiségüket követni, technikában nyugodtan lehetnének újítók. Erről sajnos szó sincs, kivéve talán Katona Szabó Erzsébetet, akinek lyuggatott bőr kollázsai nagyon szép felületeket eredményeznek, mert a színezett bőr bársonyos felületének pasztelles hatását az áttörés negatívumával lepi meg, de feketében (és a kivágások miatt fehérben) ugyanez a technika már kevésbé érdekes.
 Kun Éva: Vér és arany. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A kiállítás gobelinben, faliszőnyegben a legerősebb, Bódis Erzsébet gyapjúszőnye friss, fűzöld, Farkas Éváé tépetten egzotikus, Szuppán Iréné túlságosan visszafogott.
A leginkább problematikus terület az üveg és a kerámia, amelyből csupa feledhető tárgyat sikerült létrehozni. Müller Magda organikus samott és raku-formái könnyen feledhetők, Smetana Ágnes üvegplasztikája nem sejteti, hogy érdekesebb irizáló üvegekre is képes, bár a címmel (Gloria in excelsis Deo) kissé túllő a célon. Általában is igaz, hogy a művészek képtelenek megelégedni a szerény, ám adekvát címmel, inkább misztikus, irodalmiaskodó frázisokkal teszik nevetségessé kisebb igényű művüket (Imhol kerekedik egy fekete felhő, Vér és arany, Emlék tulipánoknak, A Föld emlékezete). Kun Éva Gyereksámán című munkájával Kovács Margit legjobb szellemi követőjének bizonyul, F. Orosz Sára pedig a spiritualizmusra fogékony nőknek készít ékszert, a mázas és mázatlan felületek ütköztetésével, hasonlóan a párba állított kis női idolokhoz.
A Gödöllői Műhely tagjai láthatólag nem akarnak újítók lenni, nem mutatnak sok merészséget és kísérletezési hajlandóságot, túlságosan bátortalan és régies a hangjuk, mindazonáltal el kell ismerni, hogy létezik közöttük bizonyos szellemi kohézió, a becsületes kézművesség respektusa, az anyaggal való foglalkozás iránti elkötelezettség, ami valamilyen módon mégiscsak elismerésre készteti az embert. De azért legközelebb keressenek másik kiállítóhelyet.
A kiállítás november 16-ig volt megtekinthető.
A szerző az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa.