Ernest Chausson diadalittasan szerelmes versenyműve, a Poème nyitotta a koncertet, amely egyébként a fesztiválon nem ritka módon klasszis előadók egész sorát vonultatta fel egyetlen esten. A Poème előadásának hajtóerejét egyértelműen a szólista, Joshua Bell biztosította, aki harminc évvel ezelőtt lemezre vette a művet (az eredeti, zenekari verziót, nem is akármilyen a felvétel). Az örökifjú amerikai, akin a korosodás jelei kívülről sem igazán mutatkoznak, kifogyhatatlan lendülettel énekeltette a hangszerét. Mögötte a zongoraötös a legnagyobb alázattal és tökéletes egységben töltötte be a zenekar szerepét, Alissa Margulis, Jonian Ilias Kadesha (hegedű), Bársony Péter (brácsa), Kokas Dóra (cselló), Fejérvári Zoltán (zongora) játéka színeiben és hatásában sem maradt el attól, amit egy szimfonikus zenekar nyújtott volna. Sőt. Ha tetszik, a műnek a mai kortól idegen dagályossága helyett bensőséges atmoszférát teremtett a kamarai felállás.
 Joshua Bell |
Ügyetlen ötletnek bizonyult, hogy az amúgy tetszésre méltán igényt tartó Haumann Péter és Haumann Máté apa-fiú párosa ilyen hosszan olvassanak fel a két Mozart, Leopold és Wolfgang levelezéséből. A gond elsősorban az időtartammal volt, s persze alapos és gondos dramaturgi munkát igényelt volna a szöveg.
A Zeneakadémia nagytermét nem prózai produkciókra tervezték, az oldalerkélyen alig lehetett érteni a szavakat, s amúgy is, fél óra minden körülmények között bőven sok, s ezt a teltháznyi közönség hangos mocorgással jelezte. Alighanem volt még a színészeknél szöveg, de amikor a legbátrabb hallgató beletapsolt az egyik levél végébe, rugalmasan lemondtak arról, hogy a teljes breviárium elhangozzék.
S még volt hátra az első félidőből a zene zsúfolásig megtöltött szentélyében: Mozart A-dúr klarinétkvintettjével együtt a szünetig másfél óra telt el. A hosszú, a közönség erejét próbára tévő programoknak és koncerteknek az utóbbi időben mintha erkölcsi magasrendűséget tulajdonítanánk, pedig a végeredmény rendre az, hogy a mennyiség a minőségi figyelem rovására megy.
 Kelemen Barnabás és Kelemen Gáspár (A képek forrása: Fesztivál Akadémia Budapest) |
A klarinétkvintett mindenesetre jó volt, főként Mate Bekavac klarinétművész könnyed, természetes játéka és jelenléte folytán. A másodhegedűs – édesapja és édesanyja társaságában muzsikálva – a 13 éves Kelemen Gáspár volt, aki ugyan nem tudott olyan erős hangon játszani a 3⁄4-es hegedűn, de látszólag nem is jött zavarba a feladattól. Kokas Dóra mozarti eleganciája biztos alapot nyújtott a mély regiszterben, és érdekes volt látni azt is, hogy Kelemen Barnabás és Kokas Katalin egyszerre volt pedagógus, szülő és kamarapartner Gáspár mellett.
A második koncertrészben Brahms f-moll zongoraötöse hangzott el. Súlyos darabról van szó, amely bővelkedik a szokatlan megoldásokban és grandiózus pillanatokban, szinte már szétfeszítve kamaraforma kereteit. Joshua Bell ült a primáriusi helyen, Kokas Katalin a második hegedű, Kelemen Barnabás a brácsa szólamát játszotta, Nicolas Altstaedt csellózott, Fejérvári Zoltán zongorázott. Millió dolláros zongorakvintett ez, még ha a mai kor nem is emeli olyan magasra jelenkori tehetségeit, mint három-négy generációval ezelőtt. Altstaedtre gondolok például, aki nemcsak gyönyörűen frazírozta a csellószólókat, hanem nyugodt jelenlétével balanszot teremtett az izgő-mozgó hegedűsökkel szemben. Vagy Fejérvári Zoltánra, aki kidomborította a mű mai füllel is modern állásait, s közben fület gyönyörködtetően formálta meg a szólamok között megbúvó részleteket is. Joshua Bellt és Kokas Katalint eltérő alkatú játékosoknak gondolnám, de remekül kiegészítették egymást, Kelemen Barnabás pedig ritkábban brácsázik, mint jobbján ülő felesége, ambíciójához mérhető feladat, hogy ezen a vonóshangszeren is nagyszerűen játsszon. A hangzás hol édes, hol karcosabb, miként azt a brahmsi jelleg követeli. Az Andante friss volt, a Scherzo optimista főtémája különösen emelkedett hangulatot árasztott, de a Finale jelentette a csúcsot. A csellónak fontos szerep jutott ebben a tételben, és Altstaedt muzsikálásán fokozottan éreztem, hogy feloldódik a folyamatban. Brahms is azon szerzők közé tartozik, akik nehezen fejezték be darabjaikat, az elhúzódó kóda azonban újabb és újabb magaslatokba repített, hogy aztán kiérdemelje a vastapsot a tetszéssel nem fukarkodó közönségtől.