Lehetetlenre vállalkozott, mégis miniatűr csodát vitt végbe Ritesh Batra, aki az Ezerízű szerelemmel egy gasztronómiai romkomból hozott ki valami meghatót és művészit. Egy pillanatra sem zavart, hogy mogorva öregúr szeretett bele egy elhanyagolt háziasszony főztjébe, mert az erőltetett alapötlet helyett az egészséges melankóliát láttuk a filmben. Érzékeny emberek csendes tépelődését, akik nem a beteljesülést, hanem a vágyakozást keresik a szerelemben valami többre, másra.
Batrát az Ezerízű szerelem sikere után felkapta, de nem szippantotta be Hollywood, és egy nagyon angol (Felfelé folyik, hátrafelé lejt), majd egy nagyon amerikai film (Milyen hosszú az éjszaka) után visszatért Indiába, hogy megint a saját történeteit mesélhesse. A fénykép az Ezerízű szerelemnél semmivel se gyengébb, de szomorkásabb és viccesebb románc, amelyben egy fotós megkér egy vadidegen lányt, adja ki magát a menyasszonyának, mert a nagyanyja erőlteti a házasságot.
 Jelenetek a filmből |
Más rendező harsány vígjátékot, Batra mértéktartó művészdrámát rendezett belőle, ami olyan eleganciával mozog a megindító giccs árnyékában, mintha egy udvarias japán kirándulna Bollywoodban. Batra a fonákját mutatja az indiai mozinak, és nem stilizálja tarkabarka popdalokká a szerelmet, mint a táncos-zenés masalák, inkább távolba révedő csendekben igyekszik letapogatni a pillanatot, amikor egymásba szeretnek az elszigetelt emberek.
Az izgalmak ennek megfelelően szolidak A fényképben, az álmodozó tempóban mesélt történet mégis magával ránt, mert az indiai hétköznapokban bomlik ki. Egy olyan, szigorúan tagolt osztálytársadalomban, amiről azt hisszük, mindent tudunk már, amíg meg nem nézzük Batra valamelyik filmjét, aki érdekes apróságokkal hozza közelebb hozzánk ezt a világot. Az Ezerízű szerelemben például gyomorszorító volt rájönni, hogy a 4-6-os villamoson heringezni semmi az indiai csúcsforgalomhoz képest, ahol az emberek a túlvilágon is úgy érezhetik magukat, mint a buszon nyomorogva, mert a temetőben csak függőleges sírhelyeket árulnak.
Abból a filmből az indiaiak tömeges magányáról, A fényképben pedig az osztálytársadalomról tudunk meg többet, amelyben a cselédek még csak nem is cselédszobában, hanem a konyhapadlón alszanak, a gazdagok pedig semmit nem esznek az utcán, mert annyira elszokott a gyomruk az ottani ételektől, hogy még egy jégkrém is ágynak dönti őket.
„Manapság ugyanazokat a történeteket ismétlik a filmek” – mondja a fotós Rafi a moziban, Batra azonban nem sétál bele a bollywoodi Rómeó és Júlia-történet buktatóiba, mert nem az foglalkoztatja, miként akadályozzák a társadalmi árkok a szerelmet, hanem az, hogyan színezi át az emberek vágyait és érzelmeit. Ez pedig olyan gellert ad az egyébként kiszámítható mederben csordogáló történetnek, amitől nem érezzük úgy, mintha tényleg ugyanazt látnánk, mint korábban.
 A képek forrása: Berlinale |
Részben azért sem, mert A fénykép kifejezetten vicces film, amelynek melankóliáját mindig jókor oldják fel a humoros szurkálódások és a találó ételmetaforák (kedvencünk a nagymamától, aki nem akar lábatlankodni: „Nem leszek csont a kebabodban”). Az indiai rendező a poénjait is megértő kedvességgel süti el, és nem rajzol senkit, még a csuparánc nagyanyót sem karikatúrává, aki nem szedi be a gyógyszereit, amíg unokája meg nem házasodik. Az ország első női rádióbemondója, a 86 évesen is kicsattanó Farrukh Jaffar pedig olyan derűs humort csempész a filmbe házsártos nagymamaként, amire egy született melankolikustól, mint Batra, nem számítottunk.
Különösen az idei Berlinálét ellepő, menthetetlenül középszerű művészfilmek között volt felüdítő látni, hogy nem kell teljes gőzzel nyomasztani ahhoz, hogy átérezzük egy ember veleszületett szomorúságát. Az Ezerízű szerelemben az árva hivatalnoktanoncot játszó Nawazuddin Siddiqui most visszafogottabb alakítással mond el rengeteget a gürcölő fotósról, csak a fiatal tehetséget, Sanya Malhotrát hagyja cserben a forgatókönyv, aki nem tudja hiánytalanul kibontani a határozatlan lány belső világát.
Batra ezúttal is volt olyan ízléses, hogy nem happy endet, csak reményt ad a film végén, hogy lesz majd talán jobb is, és közben olyan váratlanul vágja el a történetét, hogy az az egyik legmerészebb húzás volt, amit eddig Berlinben láttam. Ez persze nem annyira a konszolidált, illedelmes románcot, hanem az idei fesztivált minősíti, amelynek gyengécske felhozatalába Ritesh Batra versenyen kívül vetített filmje jóleső felüdülést hozott. Egy decens szívfacsarást és újabb miniatűr csodát – persze szigorúan csak a maga nemében.