Brahms Német requiem című oratóriuma előtt eljátszották Jörg Widmann 2004-ben írt Chor című nagyzenekari művét is.

Jörg Widmann ma az egyik legkeresettebb zeneszerző, aki fiatal korára (1973-ban született Münchenben) már eddig is sikert sikerre halmozott, rangos díjak egész sorát kasszírozta be, és akit a legjobb együttesek keresnek meg ajánlatokkal. E bestseller-komponálás oka talán nem olyan nagy titok: Widmann – miközben természetesen „ultramodern” zenét ír – valahogy mégis simulékony, viszonylag könnyen befogadható komponista, nagy szakmai tudását közhelyes gondolatokkal párosítja, zenéjében van valami felületes csillogás, mely igen áramvonalas és könnyen emészthető. A november 1-jén tartott bécsi koncerten az állóhely publikuma mégis inkább fád hangulatban, később egyre fokozódó türelmetlenséggel fogadta a mindvégig csigavonszolódással előtotyogó művet, és eközben alig értette, minek is Brahms hatalmas terjedelmű darabja előtt megszólaltatni bármit is. Mindamellett a zenekar csodálatra méltó fegyelemmel, olykor földöntúlian szép hangzással játszott, Franz Welser-Möst meg szinte kívülről dirigált, ami azért szerfölött tiszteletre méltó teljesítmény.

Franz Welser-Möst a Clevelendi Zenekar élén

A Chor (Kórus) a Lied (Dal) és a Messe (Mise) című ugyancsak nagyzenekari kompozíciókkal egyfajta trilógiát alkot. Már a címekből is egyértelmű, hogy mindhárom amolyan műfaji vallomás vagy reflexió az alapvetően vokális zenei műfajokra. A Chor nem kevesebbre tesz kísérletet, mint a kórus imitálására tisztán instrumentális eszközökkel; ennyiben talán valóban indokolt lehet Brahms óriási vegyeskart foglalkoztató művével egy koncerten előadni. Widmann nyilatkozata szerint: „a Chor a hangszeres éneklés kérdéseivel foglalkozik. Az egyes hangok itt óriási méretűre növekednek, az egész zenekar egy éneklő és beszélő kórussá változik át. A kiindulópont az egyszólamúság, mely tuttivá képes növekedni.” És éppen ezt az eljárást éreztem alapvetően közhelyesnek, hiszen már a mű közepén világos volt, hogy az egyetlen, egészen távolból felhangzó trombitahangból óriási fokozás után visszakerülünk majd az eredeti, egyszólamú, sőt mindössze egyetlen hangot megszólaltató állapotba. Ez nagyon látványos, de valahol mégis unalmas, hiszen tökéletesen kiszámítható: a palackból felgomolygó szellem visszatér hazájába. A zenekarkezelésben a korai Ligeti-művek visszhagját fedezheti fel a hallgató: a Lontano meg az Atmospheres „álló” zenéje jelent most meg új, de kissé érdektelen köntösben, mely saját célkitűzését nem tudta valóra váltani: a kórushangzásnak ugyanis még az árnyékát sem érzékelhettük. De Widmann boldognak és szerencsésnek mondhatja magát, hiszen olyan zenekar és karmester adta elő túlzottan retorikus és talán kissé őszintétlennek is értékelhető művét, amely minden zenei tudását, szakmai becsületét mozgósította a közvetítés és a siker érdekében. Ami azonban ezúttal elmaradt.

Simon Keenlyside

Mert hát természetesen mindenki Brahms csodálatos remekművére várt, és a felfokozott hangulatot csak erősítette, hogy a hangversenyre halottak napján került sor – egy középkorú férfi mellettünk szabályosan végigzokogta a koncertet. A koncert összességében mégsem volt katartikus. Pedig nagyon is annak indult. Az első tétel szívszorító zenekari indítása után a káprázatosan éneklő kórus, a Wiener Singverein leheletfinom, ugyanakkor tökéletes szövegmondással párosuló piánói átszellemült atmoszférát teremtettek; különösen a szopránszólam remekelt. Ezután következett a gyászmise szíve-lelke, a félelmetes látomásként felzengő, az ember földi sorsát, a halálra ítélséget kemény bibliai szavakkal festő második tétel, középpontjában a kietlen végkövetkeztetéssel: „Denn alles Fleisch, es ist wie Gras”, amelyről a mi Kurtágunk-Bornemisszánk egyik alapsora juthat eszünkbe: „Virág az ember.” Ez fortéban megszólalva lenyűgöző hatást keltett, de mégis az volt a benyomásom, hogy bár a karmester betartotta Brahms utasítását, miszerint „lassan, indulószerűen”, ám a formálás mégis túlságos sarkosra sikerült, darabos lett az induló, ha nem is ólom-, de mindenképpen nehéz talpú csizmában lépegetett előre. Welser-Möst egész este kicsit túl visszafogottan, kevés fortéval, a színek iránti kis fogékonysággal irányította a persze ezúttal is káprázatosan játszó és a dirigens utasításait tökéletesen betartó zenekart; a nagy dráma, a metafizikus mélység hiányzott ebből az interpretációból, és ez volt az oka annak, hogy a katarzist elmaradt.

Malin Hartelius

A harmadik részben lép színre a baritonista, amelyben az utóbbi évek egyik megbízható félsztárja, az angol Simon Keenlyside részben igazolta hírét: bársonyosan finom hang, igen kulturáltan, arányosan adagolt érzelmek, büszkén visszafogott tartású szerepformálás, vokális elegancia, nagyszerű német kiejtés. De sajnos gyorsan elfáradt, a hatodik szakaszban már el is szürkült kissé, és a pasztelles ábrázolás nem tett jót a darab dramatikus sokszínűségének. A szoprán, a svéd Malin Hartelius ugyancsak a lírikus hangvételben remekelt elsősorban, ám az ő szólama éppen ettől lesz megkapó, ráadásul a szöveg: „Ich will euch trösten, wie einen seine Mutter tröstet” („Vigaszt akarok adni nektek, ahogy egy anya ad vigaszt”) is ezt a hangulatot erősíti. Hartelius nemes egyszerűséggel, csodálatosan hajlékony dallamformálással, kevés vibrátóval, tökéletes frazírozással, olykor angyali szépséggel nyújtott az élőknek vigaszt. Mert a halottaknak nem kell vigasztalás, ők boldogok („Selig sind die Toten”) – legalábbis a nagy mű utolsó szakasza szerint. Ebben a szívszorító hangulatban ért véget az emlékezetes, ha nem is felejthetetlen este.

A Der Standard című bécsi újságnak a minap adott nyilatkozatában Franz Welser-Möst (aki egyébként 2010-től a Staatsoper főzeneigazgatója) megállapítja, hogy „minden művész legfőbb törekvése, hogy tökéletes egyensúlyt találjon a fej és a gyomor között". Ha ez igaz, akkor elmondhatjuk, hogy az este nagy részében a karmesteri fej diadalmaskodott.