Attól eltekintve, hogy zenét az esetek túlnyomó részében zeneszerető közönségnek szokás komponálni, az idézet pontosan fejezi ki a mű ambícióit: az igazán új utak kerülését, és azt, hogy ha olcsóságra nem is (ami Petrovics esetében magától értetődik), de – a jobb közönség körében – közérthetőségre és sikerességre igenis törekszik, s ez utóbbi abszolút legitim törekvés, ami Mozarttól Pucciniig remekművek sorának volt egyik fontos ösztönzője. Biztonsági játék igen magas szakmai színvonalon – így summázhatjuk tehát a 2. szimfónia lényegét, s a közönség, mint már máskor is, hálásan fogadta a négytételes, hagyományos tételrendű művet, mely közhelyesebb megoldások mellett számos jelentős részletszépséget kínált: az I. tétel hajszáját, számos kitűnő hangszerelési ötletet, a III. tétel szellemes, libbenő befejezését vagy a zárótételben megszólaló, valóban szokatlan baljós hangokat.
 Petrovics Emil |
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának vendégkarmestere ezen az estén (az első, 23-i koncertet hallottam) Héja Domonkos volt. A zenekar minden dicséretet megérdemlő módon, magas színvonalon szólaltatta meg a nehéz partitúrát, a karmester pedig precízen és az együttest, a hangtömegeket, zenei folyamatokat erőteljesen kézben tartva dirigált.
A koncert második felének műsorán biztos kasszasiker: Orff Carmina Buranája szerepelt. Jómagam – minden eredetisége, kétségtelen humorérzéke és néhány vitán felül nagyszerű zenei ötlete ellenére – semmiképp sem tartom remekműnek a darabot. Voltaképp rokonszenves fegyvertényt hajt végre azzal, hogy a múlt 20. századi „visszahódításának” egyik korai lépéseként megnyitja a közönség előtt a középkori világi monódia univerzumát, de feldolgozási eszközeinek repertoárja hamar kimerül, és a darab – valljuk be – voltaképpen monoton és hosszadalmas. Hogy az előadók számára ráadásul számos jelentős nehézséget tartogató mű mennyire hálálja meg műsorra tűzését, az ilyen módon elsősorban éppen az előadás minőségén múlik. Ezen az estén a karmester, a zenekar, a kórus(ok) és a szólisták mind a megfelelő és a kitűnő közötti teljesítményt nyújtottak – tehát az előadás egészében mindenképpen sikeres volt (amint azt a közönség lelkes reakciója is mutatta).
 Carl Orff |
Héja Domonkos feltétlenül a kitűnő kategóriát érdemli; már jelzett precizitása és szuggesztivitása mellett tökéletesen fel is készült a nagyszabású darabból. A zenekar erőssége a nagylétszámú és a műben hallatlanul exponált szerepet játszó fúvóskar volt. A vonósok is fegyelmezetten, tisztán, hajlékonyan játszottak, de az összhangzás talán nem volt eszményi szépségű. Az énekes szólisták közül – a megszólalás sorrendjében – Massányi Viktor rendkívüli humorérzékével és a szöveg értésével és plaszticitásával tűnt ki. Szólamának néhány lehetetlenül magas helyével időnként küszködnie kellett, de az idő múltával ebbe a fekvésbe is „belemelegedett”. Kiss Tivadar groteszk és – humorkeltés céljából – ugyancsak nyaktörően magas szólóját remekül és szintén ellenállhatatlan humorral szólaltatta meg – könnyű karaktertenorja eleve predesztinálja őt erre a feladatra. Feltétlen dicséretet érdemel Rácz Rita is, akinek számára ez a szólam azonban csak részben volt testhezálló: a mélyebb regiszterben hangja egyszerűen nem jött át, viszont a szólam nagyobb, magasabb regiszterben mozgó részében jól érvényesült fényes, karcsú (bár néha talán kissé operettes) koloratúrszopránja.
Az utóbbi hónapokban hallottak alapján az Operaház kórusa tűnik számomra a három nagy profi énekkar közül a legjobb formában levőnek. Ez elsősorban a férfikarnak köszönhető, amely alapvetően kulturáltan, tisztán szól, még ha zeneileg, illetve a fürgébb motívumok éneklésénél csöppet lomha is néha. A műben kevésbé fontos szerepet játszó női kar kissé fáradtabb, intonációban kevésbé magabiztos benyomást keltett. A remek gyermekkarral együtt azonban a több mint száz fős teljes énekkar meggyőző és jó teherbíró-képességű alapja volt az előadásnak.