Várjon Dénes

Pedig a megbetegedett művész, illetve művésznő nem volt akárki: Maria João Pires lett volna – és remélem, lesz is hamarosan – a Fesztiválzenekar vendége, Chopin f-moll zongoraversenyének szólistájaként. De haladjunk sorjában. A nyitószám nyilván még Bartók halálának három héttel korábbi 68. évfordulójára emlékezett: Veress Sándor 1945. október 6-án bemutatott Threnos című műve tíz nappal az elhangzása előtt lényegült át Bartók-gyászzenévé, és nyerte el a „Bartók Béla emlékére” alcímet. Nem tudom, volt-e szándéka-alkalma Veress Sándornak arra, hogy ebben a tíz napban az alkalomhoz igazítás szándékával belenyúljon még a kompozíció zenei anyagába, de azt gyanítom, hogy erre nemigen volt szükség. A háború iszonyata utáni fellélegzés hónapjaiban, amikor a túlélő Bartók és Kodály egy semmilyen irányban nem kompromittálódott magyarságideál tündöklő jelképe lehetett minden tiszta szándékú ember számára, az ő világosan felismerhető hanghordozásuk, illetve a műben felbukkanó népzenei utalások nélkül elképzelhetetlen lett volna egy nyilvános, ünnepi alkalomra komponált zenemű. Veress szépen és kulturáltan oldotta meg a feladatot: műve nem emlékezetes remekmű, de olyasmi, amit ismernünk érdemes – a műsorválasztásért, illetve műhöz méltó, kulturált előadásért dicséret illeti az est karmesterét, Fischer Ivánt, illetve a Fesztiválzenekart.

Anna Lucia Richter

A hangverseny tulajdonképpeni nyitányát egy extra műsorszám követte, amelyet a műsorváltozás farvizén csempészett bele a programba Fischer Iván. Mint bejelentette, egy általa is csupán néhány hónapja ismert, kiugró tehetségű ifjú énekesnőt akart megismertetni a magyar közönséggel: Anna Lucia Richtert, aki Mozart Schon lacht der holde Frühling kezdetű, 580-as Köchel-jegyzékszámú, kései betétáriáját adta elő. Nos, a – honlapja szerint jövőre Schiff András vicenzai fesztiválján is bemutatkozó – ifjú tehetség tiszta, finom pasztellhangja, vonalérzéke, lírai jelenléte valóban meggyőzően hatott, ám idővel apró tökéletlenségek (pl. elkapott frázisvégek) jelentek meg előadásában, s az ária vége felé közeledve egyre határozottabban éreztem interpretációját statikusnak, sőt egyhangúnak. Arra azonban minden reménye megvan Anna Lucia Richternek, hogy művészete még érlelődik, s a nyilvánvalóan kiváló adottságok akár ugrásszerű előrehaladást is hozhatnak még.

Ezután viszont már a lényeg következett: Mozart K 456-os, mágikus hatású B-dúr zongoraversenye, Várjon Dénes közreműködésével. A mű és az előadó eme nagyszerű kombinációja, bevallom, már az első pillanatban kellemesen bizsergető várakozással töltött el (a változásokról csak a helyszínen értesültem). Ám amit hallottam, hallhattunk, az minden várakozást felülmúlt: varázslat volt, valószínűtlen és megmagyarázhatatlan varázslat, megismételhetetlen kegyelmi pillanat. Éppen ezért hideg fejjel, szakszerűen leírni sem lehet. Meg lehet dicsérni (az összes előadó tekintetében) az idővel való gazdálkodás nagyvonalúságát, egyszersmind pedig a megszólaltatás hajszálpontos szinkronitását. Aztán a fúvós-akkordok hasító tisztaságát és üdeségét; a zongora és a zenekar hangzásának tökéletes egybesimulását; a lassú tétel menős-tartásos, de minden agogikai-artikulációs-hangszínbeli finomságot érvényre juttató tempóját. S persze Várjonnak azt ritkánál ritkább erényét, hogy a billentés érzéki puhaságát, a megszólalás tökéletes lazaságát mérhetetlenül differenciált és minden apró részletet maradéktalanul kontrolláló kivitelezéssel képes ötvözni; hogy szív és agy mennyei harmóniában kormányozza zenélését. Mindez azonban alapvetően dadogás; közelebb járunk a lényeghez, ha leszögezzük: ez az előadás a mérték, az arány és az ízlés diadala volt, az ízlésé abban a legmagasabb, mozarti értelemben, amit nevezetes megjegyzésében Mozart egykor az egyébként kimagasló képességű Clementin számon kért. Nos, Várjon Dénesből, úgy gondolom, ezen a téren és ezen a szinten sem hiányzik semmi, s ez a teljesség még láthatóvá is vált, visszatükröződött a karmester és a zenészek önfeledten boldog arckifejezésében.

Budapesti Fesztiválzenekar

Brahms Schoenberg által meghangszerelt op. 25-ös g-moll zongoranégyese azután egészen másutt folytatta. Kétség sem fér hozzá, hogy a maga módján ugyancsak csodálatos fiatalkori Brahms-kamaramű zenekari változatában szebbnél szebb pillanatok és jobbnál jobb hangszerelési megoldások találhatók; mindez igen nagy kihívás a legjobb zenekar számára is, és ennek a kihívásnak a Fesztiválzenekar kifejezetten fényesen megfelelt. Sőt: Schoenberg hangszerelése nem egyszerűen briliáns, de sokszor, így a nyitótétel barnás-őszies színeiben vagy a III. tétel sóhajaiban és borzongásaiban Brahms – a kései Brahms! – jellegzetes atmoszférája is élményszerűen jelenik meg. Ám az összhatás – számomra – végeredményben mégis valahogy sok, arról nem beszélve, hogy nem kézenfekvő annak a műfaja, amit hallok. Kétségkívül nem kamarazene, kétségkívül nem szimfónia – de akkor micsoda tulajdonképpen? (A legbiztosabb, amit állíthatunk, hogy így legalább jó lett Balanchine számára balettzenének.) A magyar cigányzene-zsánerű zárótétel mindenestre elsöprő és briliáns volt mind a hangszerelés, mind az előadás tekintetében. Ugyanakkor kétszeresen is mulatságos: egyfelől, mert sem Haydn, sem Schubert vagy Brahms cigányos darabjaiban nem hallhatunk xilofont és egyéb hasonlóan groteszk hangszerelési megoldásokat; másfelől, mert míg Schoenberg látható élvezettel tocsog a populáris zene pocsolyájában, még hatásosabbá fényesítve azt, én úgy emlékszem, hogy fő ideológiai támasza, Adorno szerint egy Stravinsky vagy egy Bartók művészete többek között azért nem volt mérhető a Schoenbergéhez, mert ők hagyták magukat a népzene által befolyásolni, az esztétikailag tiszta útról letéríteni.

Ui.: Hogy a változásokról kiadott szórólap a Mozart-koncert zenekarába fagottok helyett basszetkürtöket vizionált, az nyilván csupán az ellenség összezavarását volt hivatva szolgálni.