Az album hét írónak – Nyáry Krisztián, Wirth Imre, Cserna-Szabó András, Ozsváth Zsuzsa, Márton Evelin, Kemény István, Molnár T. Eszter – és hét képzőművésznek – iski Kocsis Tibor, Tombor Zoltán, Részegh Botond, Weiler Péter, Gaál József, Szabó Dorottya, Nagy Kriszta – tartalmazza az elszigeteltség, a magány érzése ihlette  műveit, mindez a Bookart kiadó és az Iskola Alapítvány közös idei kiadásában.

A Hajdú Áron alapította csíkszeredai Bookart kiadónak – mely egyfelől a könyvkiadás nemes hagyományait követi, másfelől nem áll távol tőle a kísérletező kedv sem – nem ez az első olyan kiadványa, ahol az irodalom és a képzőművészet könyv formájában találkozik össze úgy, hogy a két médium egymást erősítve egy más minőséget ad ki. (llyen például az Erőtánc című album is, Részegh Botond alkotásaival és Dragomán György prózájával, hogy csak még egyet említsünk).

A  #ELSZIGETELVE aktualitását a koronavírus-járvány időszaka ihlette, de a szándékosan tág értelmezésű címhez az alkotók szabadon asszociálhattak.

Érdekes a válogatás több okból is: először azért, mert már ritka manapság az olyan kiadvány, ahol irodalmi szövegek (vers, elbeszélés, irodalomtörténeti szöveg) és képzőművészeti alkotások váltják egymást, és még ritkább, hogy egyforma súlyozással szerepelnek. Inkább az a megszokott, hogy vagy a szövegek hangsúlyosak, melyeket illusztrációk tesznek megfoghatóbbá, vagy a képekhez rendelődnek szövegek. Itt a szerkesztési elv a mágikus 7-es számon alapul: hét irodalmár és hét képzőművész alkotásai – arányosan elosztva, egymással kiegészülve, egy ívet kiadva – követik egymást, bár igaz, hogy az album szöveggel indul és szöveggel zárul, tehát a kezdő és a véghangsúlyt mégis a szöveg adja.

A második ok az, hogy a koncepcionálisan tágan értelmezhető cím – #ELSZIGETELVE – inkább kiállítások esetében megszokott elgondolás. Így a koronavírus-járvány kapcsán az albumban az alkotók az elszigeteltség legkülönfélébb aspektusait jeleníthették meg: egyéni, társadalmi, szociális, geográfiai stb. izolációt. (Jól illeszkedik az asszociációs sorba a cikk címében és bevezetőjében idézett John Donne-vers is.)

A szándékosan széles jelentéstartományú szóra a szerzők sokféle „kabátot” akasztottak: volt, akit maga a járvány ihletett meg, ilyen Molnár T. Eszter, az ő Farkasok című elbeszélése egy család történetéről szól, akik a koronavírus miatti félelmükben (meg az atya által elkövetett többrendbeli csalás miatt) egyik napról a másikra eltűnnek a lakóhelyükről, és évekig erdőkben és barlangokban élnek. Visszatérnek a kezdetekhez, barlanglakó őseink vadászó-gyűjtögető életmódjához. Az idősíkokat és különböző szövegeket ütköztető történetet sűrű balladai homály lengi be. Ezzel az erőteljes művel zárul a válogatás.

Az indító írás megint egy másfajta elszigeteltséget jár körül. „még hogyha belepusztulunk is” A Rottenbiller utcaiak elszigetelt szabadsága című írásában Nyáry Krisztián a tőle megszokott alapossággal és érzékenységgel tárja elénk Vajda Júlia festő, (volt) festőfeleség és családja történetét. Az írás egy ikonikus hely, a Rottenbiller utca 1. szám alatti négyszobás, komfort nélküli lakás történetére összpontosít: 1948-ban nyolc ember költözött ide, és vállalt önként elszigeteltséget az akkori kommunista rezsimtől. A hely szellemiségét mindvégig Vajda Lajos – a 20. század egyik legmeghatározóbb magyar festője – határozta meg, akit mindannyian mesterüknek tartottak. A lakók itt tudták megteremteni saját szabadságukat olaszos tolongásban, itt hivatalos előírásoktól függetlennek érezhették magukat. A lakás a béke szigete volt, „szellemi menedék”, ahová fel lehetett ugrani, kötöttségektől mentesen vitatkozni, eszmét cserélni, ahol mindenkinek jutott egy tányér leves is.

Cserna-Szabó András két elbeszéléssel van jelen az albumban. Az egyik címe Boccaccio20, utalás a járványidőszakára, melyben maga a történet is játszódik. iski Kocsis Tibor embernélküli tájaiból komorság árad, Tombor Zoltán színes giclée-nyomatain is az ember nélküli tárgyvilág magánya mutatkozik meg. Weiler Péter pedig a Kádár-korszak abszurd elszigeteltségét a mindennapi tárgyak, a környezet és a politikai figurák ütköztetésével fordította le közérthető képi nyelvre. A Gaál József festménykollázsain látható figurák ősi magányról és örök emberi küzdelemről tudósítanak;  Szabó Dorottya olajképein a magányos alakok szivárványos vagy fehér háttere viszont reményt ígér. Részegh Botond levegős, letisztult páros kompozíciói az elszigetelt páros lét szépségeit mutatják meg inkább, Nagy Kriszta printjein pedig az egyedüllét szépsége és fájdalma egyszerre jelenik meg. Wirth Imre, Ozsvárt Zsuzsa és Kemény István versei sokféle hangon szólnak hozzánk. Tetszett, ahogy a kiadó elegánsan, szellősen – a finom papírt nem sajnálva – megadta a verseknek a teret és a hangsúlyt.

A szélsőséges léthelyzet talán Kemény István versének részletében mutatkozik a legszorongatóbban:

„üzensz-e valamit a Legszélére,
mert én odatartok éppen, hogy
átszóljak vagy átkiabáljak onnan,
mert meguntam, hogy hallgat az Isten.”

Az elmúlt évben sokszor kerültünk a Legszélére, és sokunknak hallgatott az Isten. A járvány múlásával ez a sokszínű album számos érzelmet és gondolatot felidéz, amely ebben az emberpróbáló időszakban bennünk is kavargott.

A cikk címe John Donne XVII. meditációjából származik, amely Sőtér István fordításában így hangzik:

’Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól’