Emlékeztetőül: a tavalyi Bartók Tavasz hangversenyein elhangzott a 3. és a 2. zongoraverseny (utóbbiról a Revizor is beszámolt), az idei fesztivál egy korábbi koncertjén a Rapszódia és a Scherzo, és most utolsóként a talán legnagyobb zongoratechnikai kihívást jelentő 1. zongoraverseny. (A koncepció létrejöttében – önmaga szépségén túlmutatva – egy tervezett CD-felvétel is szerepet játszott.) A 6-os szám misztikája: a műsorban Bach 6. Brandenburgi versenye és Beethoven 6., „Pastorale” szimfóniája fogta közre a versenyművet.
 Keller András |
Most is, mint már sokszor, elismeréssel állapítottam meg, milyen különlegesek és koncepciózusak a Concerto Budapest és Keller András műsorválasztásai, darabtársításai, amelyekben megannyi zenetörténeti és lélektani kapcsolódásra, összesimuló komplementaritásra, vagy éppen antagonizmusuk miatt egymást kiemelő, különleges fénytörésben megmutató darabpárokra csodálkozhatunk rá. Vagy egy Bach–Bartók–Beethoven (három „B”) műsor már szinte közhely? Itt most nem volt az. Jelképesnek tűnt, hogy éppen a 6. Brandenburgi verseny vezette fel a barokk-gyökerű polifonikus dallamvezetésben valósággal tobzódó Bartók-zongoraversenyt. És az is, hogy éppen a 6.-at választották, amelyből hiányoznak a magas hegedűszólamok, éppen úgy, ahogy a zongoraverseny lassú tételében a teljes vonóskar hallgat. (Ha ugyan „erre gondolt a költő…”)
A Brandenburgi verseny kamara-összeállításban szólalt meg, minden szólamát egy-egy hangszeres játszotta, barokk vonóval, bélhúrokon, viola da gambákkal. Nagy öröm látni, hogy több vezető zenekar igyekszik vissza-, illetve becsempészni repertoárjába a barokk zenét, bizonyítva, hogy modern hangszeres képzettséggel – a korabeli hangszeres kultúra ismeretében – is lehet stílusosan barokkot játszani. A Concerto művészeinek játéka mégis csalódást okozott: itt nem az apróbb és azonnal korrigált hangolási malőrre gondolok, hanem arra, hogy Budapest legjobb termének egyik legjobb részén ülve maga a zene alig hallatszott… Kár, valószínűleg másféle, pregnánsabb artikulációra lett volna szükség, hogy az alapvetően selymesen zizegő viola-hangszín mellett a rajzos szólamok, belépések, dialógusok szépen érvényesüljenek.
Az 1. zongoraverseny 1926-ban, „a zongora évében” készült el, amikor hároméves szünet után júniustól november végéig Bartók jelentős zongoradarabok egész sorát fejezte be (Szonáta, a Szabadban sorozat két füzete, a Kilenc zongoradarab, az 1. zongoraverseny). A zeneszerző koncertező művészként saját képességeire írta a darabjait, ezzel együtt 1. zongoraversenyét maga is nehéznek („sőt, mondhatni nagyon is – nehéznek”) nevezte, de a bemutató közönségét és kritikusait elsősorban zenei nyelvének újszerűsége sokkolta. És talán nem is véletlenül: con durezza (keményen) szól a zeneszerzői utasítás, azon már nem is csodálkozunk, hogy az ütőhangszerként kezelt zongora minden eddiginél jobban besimul az ütőhangszer szekció hangszerei közé, hogy népszerű lágy harmóniák helyett sokütemes ostinato hangfürtöket hallunk, kontrapunktikus, lineáris szigorral barokkosan egymásba kapaszkodó témákkal, éles szinkópákkal, martellato. A ritmus apoteózisa ez (hogy egy klasszikust idézzünk), sajátos mérnöki pontossággal, kirobbanó energiával, objektív líraisággal, ha van ilyen.
 Várjon Dénes |
A zenekar – külön kiemelve az ütősök, fúvósok teljesítményét – kiváló játékkal oldotta meg rendkívüli nehézségű feladatát, szólista és karmester összhangja példaértékű volt. A versenymű csúcspillanata számomra az Andante lassú-tétel középrészének elidegenedett, sötét hangulatú „indulója” volt, a fúvósok kavargó, kígyózó dallamvonalai alatt az ütősök gyászmenetre emlékeztető ostinatóival. Várjon Dénes zongorázása színgazdag, plasztikus és energikus volt, éles körvonalakkal, tudatos ívekkel. Vallja, hogy Bartók zongorázása, a fennmaradt hangfelvételek tanulmányozása a legjobb iskola a zeneszerző műveinek tolmácsolásához. „Az én személyes iránytűmet az ő visszahúzódó személyiségének és elképesztően energikus, vulkánszerű zongorajátékának kettőssége mozgatja.” Ráadásként egy „másik” Bartók jelent meg előttünk: az Este a székelyeknél szerzője.
Szünet után Beethoven „Pastorale”-szimfóniája hangzott el, mi más is szólalhatna meg, ha a két természetimádó zeneszerzőre gondolunk. Ez az egyik legszínesebb, szinte „nyelvújító” perspektívákat nyitó Beethoven-szimfónia, színei, kontrasztjai, hangulatváltozásai jól megválasztott tempók mellett érvényesülnek igazán. Keller András tetszetős, nagyon lendületes kezdés után… végig, minden tételben ugyanolyan lendületesen folytatta. Nem tudtunk rácsodálkozni egy-egy szép fordulatra, képletesen szólva elpihenni a természet lágy ölén. Bár a zenekar mindent korrektül, sőt szépen-virtuózan lejátszott, a szépséges részletek annyira gyorsan és emfázis-mentesen suhantak el, hogy csak sajnálkozva nézhettünk utánuk.
Helyszín: a Zeneakadémia nagyterme; időpont: 2023. április 5.