Tényleg mindennel próbálnak meggyőzni Romain Gavras új filmje kapcsán. Röpködnek a tarantinók és guy ritchie-k, és hogy fergeteges vígjáték, a végén pedig már csak annak örül az ember, hogy egy filmben látta együtt Isabelle Adjanit és Vincent Casselt.
Hogy miért pont ennek örül, arra most nehezen tudnék válaszolni, talán mert mindenáron szeretne belekapaszkodni valamibe, ahonnan a Tied a világ értelmes mozinak látszik, és nem mindenhonnan összesöpört poénok laza förgetegének. S talán annak is drukkoltunk, hogy a reklámfilmes Gavras a második nagyjátékfilmjével még magasabbra tegye a mércét, mert az Eljő a napunk egyszerre volt nyers és szórakoztató, kemény és ironikus, a debütálás ama fajtája, ami ha nem is tökéletes, de utána automatikusan ülünk be a következőre.
Az új dolgozat viszont eljátssza az elsővel szerzett bizalmat. Nem is azért, mert a Tied a világ inkább tűnik egy jó vígjáték reklámjának, hanem mert túl sok helyről merít, túl sok mindenre szeretne hasonlítani, s közben úgymond nem kímélni senkit. Se bevándorlókat, se bulituristákat, se píszít, se azokat a netfüggő IQ-bajnokokat, akik szerint a gyíkemberek saját kezükkel permetezik szét a chemtrailt a lapos föld felett. Nem mondom, lehetne ebből egy jó, fekete humorú, pörgős vígjáték, amely távolról idézi Tarantinót és Guy Ritchie-t, azzal a különbséggel, hogy nem elég kölcsönvenni a modort meg a fordulatokat, mert abból még nem lesz semmi rendes karakterek nélkül, csak valami izzadt nekibuzdulás.
 Jelenetek a filmből |
Még azt sem merném mondani, hogy papíron nem lenne izgalmas a Tied a világ. Az alaptörténet távolról idézi a 2002-es Svindlereket: fiú-anya-szerető elszakíthatatlannak tűnő hármasát látjuk, amit talán azt tart össze, hogy folyton átverik egymást, mégis folyton megbíznak egymásban, hiszen abból élnek, hogy a világot verik át szakmányban. Leírva ez talán megint érdekesnek tűnhetett sok-sok rejtett pszichológiai dinamikával, és még a karakterekbe is belezsúfoltak annyi közhelyet, hogy teljesen életszerűek legyenek. Ehelyett viszont azt történt, hogy a Tied a világ azzal a nem lebecsülendő teljesítménnyel rukkol elő, hogy egy szerethető figurája sincs. Talán csak a Vincent Cassel alakította Henri, akit nem az eszéért szeretünk, és aki nem túl távoli rokona a Robert De Niro által klasszikussá tett Louis Garának a Jackie Brownból, aki még azt is elfelejti, hogy hova parkolt. Annyi különbséggel, hogy Henriben alig van valami éles keménység, csak szelíd bugyutaság, soha nem merné lepuffantani a főnöke nőjét.
Rajta kívül viszont teljes és oszthatatlan a sivárság. Kezdve Isabelle Adjani idegesítőbbnél is idegesítőbb anyafigurájánál (semmi nincs belőle Anjelica Huston méltóságából és erejéből, aki a Svindlerekben uralta le a saját fiát), akinek már csak a parókái (?) rémesebbek, és aki teljesen magához láncolta kitörni vágyó fiát, például azzal, hogy elkártyázta az összes félretett pénzét. Pedig Fares (Karim Leklou) pont ezzel a pénzzel lépne ki a piti gengszterségből, és lenne saját legális üzlete, saját sorháza falatnyi medencével, falatnyi élettel, amilyent a reklámok kínálnak. Csakhogy a fiú igazi anyámasszony katonája; bár vannak jó ötletei, de puhány, mint a napra tett zselé. Leklou mindehhez pontosan hozza a kerek szemű borjú képét, mintha minden percben rácsodálkozna a világra és saját mamlaszságára. Így viszont hiába is jön az első pillanattól sejthető fordulat és forgatókönyvírás-iskolákban tanított jellemfejlődés, mert addigra titokban már arra vágyunk, hogy nyelje el őt is az a szemét világ, amely kitermelte. A rafkós barátnőjével együtt (Lamya – Oulaya Amamra), aki csak azért szemét vele, azért veri át folyton, mert nagyon vágyik az ártatlan és igaz szerelemre.
 A képek forrása: MAFAB |
Mert igen, ebben jó Gavras új filmje. Hogy megerősítse azt a hitünket, hogy a világ rémes egy hely, és ahol nem lenne rémes, ott is tele van brit legénybúcsúsokkal és szexre meg drogra vágyó turistával. Hogy a világ lúzerek birodalma már egy ideje, a szerelmed is csak ötszáz euróért szeret, és félórád van, nem több. A bevándorlóknak pedig – ha épp nem droggal üzletelnek és játékbarlangot tartanak fenn – semmi más dolguk nincs, minthogy lopjanak (egymástól is) és csaljanak. Ezt kell nézni egyre elkeseredettebben, mert bár helyenként vannak jobb poénok, azért az egész nem annyira erős, hogy a sztereotípiák felmutatása felszabadító nevetéssé álljon össze, azzal a katarzissal nyakon öntve, hogy mindvégig saját magunkon, saját előítéleteinken heherésztünk. A Tied a világ görbetükörnek túl szájbarágós, arra viszont kiváló, hogy a film végére megutáljunk mindent és mindenkit, még az amúgy bájos, kerekded kislányokat is. Megrendültségről szó nincs, a film egy túlrendezett végkifejletben nyeri el végső értelmét, de nincs ebben semmi könnyedség, semmi meglepetésszerű, semmi elegancia, inkább nézem meg századjára is A nagy balhét.
A sokat akarásnak nyögés a vége, talán ezzel a konklúzióval hagyjuk el a mozit, mert nem elég jó tanuló módjára felmondani a kliséket, kezdeni is kellene velük valamit, hiszen hiába jó a vágás, a jelenetek tempója, hiába tudja valaki, hogy miként kellene elvileg lekötni a néző figyelmét, ha mindebből semmi eredetit (gondolatról már nem is merek beszélni) nem képes kisajtolni. Mintha az Eljő a napunk mérsékeltebb sikere után kasszát kívánt volna robbantani, aztán ez lett belőle. Valami nyúlós harsányság, amelynek éppen annyi haszna van, mint a műtakonynak: egyszer még undorodva nevet rajta az ember, aztán egy életre elfelejti.