De mondom, most nem vitázni szeretnék, hanem egyetérteni. Azzal tudniillik, hogy „a mai, magyarországi formájában [a slam] meglehetős kultúrmisszió”. Mit jelent ez? A misszió ugyebár szervezett térítő tevékenység, amelynek célja – névleg legalább –, hogy megmentse az extra ecclesiam, az egyház ölelő karján kívül tévelygő pogányok lelkét.
Ezek volnánk mi: kultúrpogányok. Ahogy Simon Márton helyesen megjegyzi, a hivatalos „kultúra” – de maradjunk csak az irodalomnál – magunkra hagyott minket. A magyar költészet évtizedek óta kiválóan explikálja a klasszikus műveltségű, német vagy francia egyetemeken doktorált, és a pesti belvárosi éjszakai élet zugaiba alkalmilag lezüllő esztéták egzisztenciális válságait.
A baj csak az, hogy ezek az esztéták nem léteznek. Még a költők sem azok, hanem alulfizetett szövegírók, szabadúszó fordítók, irodalmi lapok és kiadók bedolgozói. De erről nem beszélnek. Helyette megpróbálják továbbvinni a Kemény István-i (vagy Marno János-i) szöveghagyományt.
Igyekeznek megtanulni a technikát: hogyan tegyék be testrészek és női alakok neveit a szövegekbe, hogy pont ne tűnjön úgy, mintha Nemes Z. Máriót koppintanák. Milyen metaforákban tudják használni a „hazám” és a „Magyarország” szavakat, amiktől a versük már „közéleti”, de még nem „aktuálpolitikai”. Tisztelet az – egyébként hál’ istennek létező – kivételnek.
Mi, többiek meg itt maradunk szótlanul. A mi történetünket nem mondják el. Mert amíg be nem illesztjük a mondandónkat a poszt-posztmodern próza- és/vagy líratörténetbe, addig nem hozza le a Holmi, hogy mit jelent a számunkra európainak lenni egy olyan országban, aminek a szomszédjában már kétezer háborús halott van. Hogy micsoda Borsodban cigánynak, egy Vas megyei faluban biszexuális férfinak, a gazdasági válságban pályakezdőnek lenni.
Pedig a kultúra erre való. A nyilvánvaló igazság – amit a magyar irodalom, de a széles értelemben vett művészet és akadémia is sokszor elfejelt – az, hogy a kultúra nem öncél. A kultúra nem azért van, hogy előrevigyük, a kultúra azért van, hogy minket előrevigyen. A kultúra feladata, hogy létrehozzon egy olyan keretrendszert, egy elbeszélést, egy értékrendet, amelyen keresztül meg tudjuk érteni magunkat és a helyünket a többiek között. A kultúra rólunk és nekünk kell, hogy szóljon.
Ezt az egyszerű igazságot prédikálják a slam kultúrmisszionáriusai (egyebek mellett, de kétségtelenül ez a legfontosabb). És a misszió sikeres. Nem azért, mert sokan eljárnak a versenyekre, hanem azért, mert a slam segítségével sokak válnak képessé arra, hogy megfogalmazzák, kik ők, rájöjjenek, hogy mit gondolnak magukról, a többi emberről és a világról körülöttük. Ha a hagyományos költészet ezt meg is adta egyeseknek, biztos, hogy csak keveseknek (nekem biztos, hogy nem).
Kapelner Zsolt |
Nem titok persze, hogy ez szerintem sem az ideális állapot. Ha marad a slam kultúrmissziós monopóliuma, tartok tőle, hogy a jövő generációk számára abban merül majd ki az önmeghatározás és a reflexió, hogy kiállnak egy közönség elé, ami csak éljenezni tud vagy fújolni, és versenyeznek a több tapsért. Akkor pedig rövid úton a demagógia kultúráját kezdjük el építeni. Ezt már megírtam, elmondtam.
A slam arra jó – és arra nagyon –, hogy állításokat tegyen. A segítségével képessé válunk állítani a saját identitásunkat, oda tudunk állni szülők, barátok, tanárok, a közönség vagy bárki elé és el tudjuk mondani, kik vagyunk. De egy gondolatmenet – hát még egy párbeszéd – nem állítások egymásutánja. Viszont a kultúrának – úgy gondolom – minden körülmények között párbeszédnek kell lennie magunkkal és a világgal.
A slam tehát csak az első lépés lehet egy hosszabb úton. Kultúrmissziója addig nem lehet sikeres, amíg a művészet, a kultúra –de maradjunk csak az irodalomnál – többi része fel nem zárkózik hozzá. Nem értek egyet Simon Mártonnal abban, hogy az irodalom vagy a költészet ne lenne képes becsatlakozni ebbe a misszióba. Képes rá, ha akar.
Ehhez csak el kell sajátítania egyet s mást, amiben a slam már elég jól áll. Hogy pontosan mit? Az én szememben a legfontosabb gondolat, hogy a kulturális alkotást egy valódi, hús-vér ember hozza létre azért, hogy más valódi hús-vér emberekkel beszéljen valódi, emberi, hús-vér dolgokról.
Lírai ének és vershelyzetek nem tudnak osztozni a problémáinkban, elfogadni az identitásunkat, megérteni az élethelyzetünket. Különösen akkor nem, ha ezek a költői szubjektumok mást sem akarnak, mint továbbvinni vagy megújítani egy költészeti paradigmát – még ha a „közéleti költészet” paradigmájáról is van szó. Így nem lehet hozzánk és rólunk beszélni.
A helyzet távolról sem reménytelen. A párbeszédre való képtelenség, legyen bár olyan súlyos, ahogy azt Braun Barna lefesti – meg vagyok róla győződve –, átmeneti. Sem az irodalom nem engedheti meg magának sokáig, hogy ne figyeljen oda a slam olyan jellemvonásaira, amelyeket a saját megújulása érdekében fel kell vennie. De a slam is rákényszerül előbb-utóbb, hogy az öreg nagytestvértől, a hagyományos költészettől tanuljon, ahogy azt a külhoni példa is mutatja.
Egy szó, mint száz: furcsán áll a slamnek ez a misszionárius póz. Nem – vagy nem egyedül – az ő feladata volna, hogy hozzásegítsen minket a kultúra, a saját kultúránk kialakításához. Mégis, ma Magyarországon úgy tűnik, nem sokan vállalják fel ezt a feladatot. Azoknak a többsége biztosan nem, akiknek egyébként ez volna a dolga. Ideje ezen változtatni.
A slampoetry-vita további cikkei: