A sikerhez hozzájárulhatott, hogy a Párizsi Notre Dame Kórusát – gondolhatták sokan – hallani, egy magára valamit is adó zenekedvelőnek kutyakötelessége, elvégre az évszázados hagyományok őrzője, feltehetően a világ egyik legrégebbi együttese, rangja csak olyan nagy kórusokéhoz mérhető, mint a Bécsi Fiúkórus. És bár kevesen hallottak harangozni a Notre Dame-stílus felől, azt sokan vélelmezhették, hogy a Victor Hugo által oly hatékonyan népszerűsített templom egy régi tradíció hű őrzője. Pedig nem az.
Ha ránézünk a Notre Dame honlapjára, az egyházi zene címszó alatt a kórusról csak egy linket találunk. A címszó írója a világ egyik legjobb orgonájáról értekezik hosszan, de a kórusról egy szót sem ejt. Az ugyanis csak 1991-ben alakult, és a törekvés, hogy részt vegyen a liturgikus életben, vagyis szólaljon meg minden mise alkalmával, egészen új keletű. Lionel Sow 2002 óta vezeti az együttest, pontosabban együtteseket.
 Lionel Sow |
A Notre Dame Kórusa ugyanis négy kórust jelent: egy gyermekkórust, egy fiatal, amatőr tagokból álló együttest, egy gregoriánt éneklő kórust és azt a profi csapatot, melynek tagjait október 10-én hallhattuk. A Musique Sacrée à Notre-Dame de Paris honlap felsorolja az együttes célkitűzéseit, melyek elárulják, hogy az évszázados hagyományokat folytatni kívánó, ambiciózus csapatokról van szó. (A célkitűzések közt szerepel a katedrálisok korának zenéjével behatóan foglalkozó muzikológusok megnyerése a kórussal együtt folytatott munkához.) Sow a gyermekekből és a hivatásos zenészekből álló kórust vezeti; korábban a Francia Rádió Énekkarának vezető karmestere volt. Megbízható, magabiztosan vezető zenész. De kvalitásosabb irányítót, a magyar karvezetők közül legalább hármat tudnék mondani.
A fő vonzerőről, a Bazilikáról is szükséges szólni. Az épület nem alkalmas koncertek tartására. Szemben a Katedrálisokkal, nem felfelé terjeszkedik, nem száll fel benne a hang. A támfalak túl messze vannak egymástól, a húszegynéhány tagú kórus hangja a nagy térben – sajnos – elveszett.
Lionel Sow reneszánsz polifonikus művekre építette a budapesti koncertet. Az elhangzó művek mindegyike Mária-ének volt, Máriát magasztaló miserészlet vagy motetta. Így az együttes előadása nem csak az 50. Budapesti Zenei Hetek programjába illeszkedett, hanem a Magyarok Nagyasszonya Egyházzenei Fesztivál sorozatába is. A szerzők a francia és a spanyol reneszánsz jelesei voltak: Josquin Desprez és tanítványa, Mouton, a portugál származású, ezért Pedro de Porto néven is ismert, spanyolföldön sikeressé váló Pedro Escobar, Héritier, Victoria és a kivételképpen, a pápai városban alkotó Palestrina. Josquin Desprez művei kiríttak ebből a homogén, nagyon hasonló műveket magában foglaló anyagból.
A Notre Dame-repertoár kiindulópontjául szolgáló Magnus liberi organi egy névtelen angol szerző gyűjteménye. A kétszólamú gregorián dallamfeldolgozások az egyházi év fontosabb ünnepeihez tartoztak: keletkezésük Leoninus, átdolgozásuk Perotinus nevéhez fűződik. A két magister személyazonosságát mind a mai napig homály fedi.
 A Párizsi Notre Dame Kórusa |
A magát egész életében franciának valló (valójában franko-flamand) Josquin Desprez-ről – aki az egyházzene legnagyobb hatású megújítója lett – sem sokat tudhatni. Ám még így is majdnem többet, mint műveiről, köszönhetően rendkívüli népszerűségének (ő volt az első „világhírű” zenész, már életében a „zene fejedelmének” nevezték). A zavar oka, hogy nagyon sok olyan művet tulajdonítottak Josquin Desprez-nek, ami valójában csak egy gyengébb kortársa műve volt. A népszerű chansonok és egyházi művek szerzője a hangzást a szavak jelentéséhez igazította, vagyis a liturgia szavait festette ki zenével. Josquinj – ahogy ő írta – a tökéletességet igyekezett zenéjével kifejezni, és ez sokak, így Luther szerint is, sikerült neki. A melizmatikus vonalak kezelését Ockeghemtől tanulta, de mesterénél egyszerűbb, átláthatóbb műveket írt. Hosszú és megragadóan szép dallamívekből építkező motettáinak egységes nyelve, s tehetsége az ellenpontban a Bazilikában is feltűnt. A Desprez-művek alkották a Notre Dame Kórus koncertjének gerincét: három motetta. A kórus a nyitó Escobar-dal után, az Inviolata, integra et casta es Maria kezdetű ötszólamú művet is az oldalhajóban kezdte el. Az azúrkék ruhában tündöklő lányok és a fekete öltönyös úriemberek a templom két oldalán áramlottak be, így a hallgatók egy-egy szólamot élvezhettek, a szólamok csak a templom oltára előtt folytak, olvadtak össze. A bravúr jól sikerült, a szólamok nem csúsztak el.
Mouton Ave Mariáját a kórus már az oltár előtt adta elő. E Desprez-t idéző művel és Tomás Luis de Victoria rákövetkező Salve Reginájával – mivel már képünk lehetett az együtthangzásról is – felmutatta az együttes a legfőbb erényeit: a tökéletes tisztaságot, az alázatos, minden manírtól, törleszkedéstől mentes éneklést. Ugyanakkor az is világos lett, hogy a szopránt éneklők hangja mennyivel tisztább, a magasabb hangok mennyivel érettebben és a mennyivel hívebben szólnak. A basszus-szólamot éneklőknek kellett volna a teret betölteni, rájuk várt a feladat, hogy megküzdjenek a hatalmas térrel, de alulmaradtak. A hangok nem zengtek, nem volt meg az az opálos fény az előadásban, ami a legjobb kórusok basszus szólamának sajátja – nem csak Marcel Pérès-ék (Ensemble Organum) rekedt, döbbenetes erejű, nyers férfihangjait hiányolhattuk, hanem az Ensemble Gilles Binchois telt basszusait is (hogy csak a franciáknál maradjunk).
Palestrina Missa Nigrum sumja a hölgyeknek köszönhetően lebegett, leheletfinom volt és áttetsző; míg Victoria Missa Salve Reginájának Kyrie-tétele kissé sápatag, a kevéssé erőteljesen megszólaló urak miatt. E darabot az együttes megváltozott felállásban énekelte: a férfiak előre jöttek. Az utolsó Deprez-művet – Inviolata a 12 – pedig már a kupola alatt, a nézők mellett, középen, együtt énekelte, kört alkotva a Notre Dame Kórusa.
Ráadásként a párizsiak Kodály Zoltán Esti dalát énekelték el – gyönyörűen. A reneszánsz zenéhez szokott énekesek szólamai vékonyak lettek és könnyűek. A sok erős, vaskos előadás után meglepő volt Kodály művét tőlük hallani: a basszus csak a brummogó kísértet dünnyögte. Az ismert sorokat – Küldje hozzám szent angyalát, Bátorítsa szívünk álmát, Adjon Isten jó éjszakát – tökéletes dikcióval, alig észrevehető akcentussal énekelték: egyértelmű volt, a kórus értette, amit énekelt.
Ha valamiért, hát éppen azért dicsérhető Sow együttese, hiszen a latin szövegeket is tökéletes hangsúlyokkal énekelték, nagyon precízen és átélten. Ebben, de csak ebben – a szövegértésben – maradnak el mögöttük olyan magyar együttesek, mint a Victoria, a Discantus vagy az A:N:S: Chorus.