Vissza a XIX. századba – a Moszkvai Klasszikus Balett romantikus időutazásra visz, a műfaj mindazon erényeit hűségesen megőrizve és felvonultatva, melyeket éppúgy találhatunk kissé avíttnak mint lenyűgözőnek. Én ez utóbbira voksolok, és erre a két órára elhiszem, hogy a gravitáció legyőzhető, elbűvöl a profizmus, az igényesség, a tiszteletet parancsoló táncos teljesítmények, a látványos díszlet- és jelmezapparátus, és az a minden szinten megnyilvánuló, maximális fegyelem, ami az előadásnak, ennek a hatalmas gépezetnek az életre keltéséhez szükségeltetik. A Natalja Kaszatkina és Vlagyimir Vasziljev művészházaspár által létrehozott utazó – folyamatos turnésorozatra berendezkedő – társulat igazgatója jelenleg fiuk, Ivan Vasziljev, aki szintén elkötelezett híve a klasszikus műfajnak (bár a Moszkvai Klasszikus Balett kisebb arányban, de kortárs műveket is bemutat).

Csajkovszkij első balettjét rohamléptekben komponálta 1875-76-ban, bár a közhangulat miatt kissé pironkodva kellett lelkesedését magyaráznia Rimszkij-Korszakovnak: „Már régen szerettem volna próbálkozni ezzel a műfajjal. Nem találok semmi kivetnivalót és megalázót abban, hogy komoly zeneszerző balettzenét ír. Mert hiszen nincs alacsonyrendű műfaj, csak alacsonyrendű mű van.” A mestermű első alkalommal, Reisinger koreográfiájával megbukott, de néhány év múlva, 1895-ben Petipa már óriási sikerre vitte, olyannyira, hogy a Hattyúk tava azóta is letörölhetetlen a világ operaházainak színpadairól, egyrészt a világ minden táján őrzik a klasszikus verziót (az Operaházban is a Petipa-Ivanov féle koreográfia látható), másrészt átdolgozások, új meg új intepretációk, sőt paródiák hosszú sora jelzi diadalútját.

A Moszkvai Klasszikus Balett a Gorszkij majd Messzerer által átdolgozott Petipa-Ivanov koreográfiára voksolt, oly módon, hogy a társulat két művészeti vezetője, Kaszatkina és Vasziljev is hozzátett a koreográfiához. Az előadásban a zene sajnos felvételről megy, ez nem szerencsés, de nyilván megoldhatatlan lett volna az ellenkezője.

Jelenet a moszkvai társulat Hattyúk tava-produkciójából (Forrás: operafesztival.hu)

A díszletek és jelmezek gyönyörűek, függetlenül attól, hogy finoman giccsbe csúsznak olykor. A színpadot hatalmas szárnyakra emlékeztető, fekete, hímzett, arannyal átszőtt tüllfüggöny takarja, melyen mintha egy szempár figyelne, ráadásul ugyanebből a sötét anyagból lágyan hullámzó boltozat is készült, mindez hangsúlyosan jelzi a varázsló, Rothbart uralmának erejét. A háttérben festmény, halvány rózsaszínben játszó, ködös tótükörrel, mely már az első pillanattól fogva jelzi a herceg elvágyódását. A hattyúk között játszódó eseményeket némi gomolygó szárazjég is megtámogatja, vattás párába burkolva a táncosokat. De mivel változhat a háttérkép, a festmények le- és feltekerése időbe kerül, s ez a harmadik és negyedik jelenet között a legfeltűnőbb: míg a markos díszletezők pakolnak, a szólisták rutinosan tapsoltatják a közönséget. Szintén picit zötyög, amikor az Odiliába egyre inkább beleszédülő herceg előtt hirtelen feldereng Odette alakja, de oly módon, hogy a háttérben, egy megvilágított szentkép mögött egy jóval alacsonyabb és kevésbé nyúlánk fehér ruhás táncosnő tűnik fel, aki igen kevéssé emlékeztet Jekatyerina Berezinára.

A jelmezek impozánsak, rengeteg az arany hímzéssel dúsított súlyos bársonypalást (a herceg édesanyja pompázik a legszebb darabokban), a hattyúk hagyományos tüllszoknyája mellé pedig hófehér, finom, díszes fejék jár, melyet Odett Odíliaként ezüstös fekete ruhára és fekete tolldíszre cserél. Bár a varázsló sötétlilás, csapzott, tépett szárnyai nagyon jól mutatnak, és segítenek abban is, hogy a férfi alakját jócskán megnöveljék, kiemelve a többi szereplő közül, kevéssé szerencsés Rothbart darabvégi civil figurája, kár a legférfiasabb, legdominánsabb szereplőt elcsúfítani ilyen esetlen Kleopátra-parókával. 

Az egész előadás alatt az az érzésem, hogy a nádszálvékony Jekatyerina Berezina, alias Miss Tökély mosolytalan, hibátlan, lehengerlő Odette-Odilia alakításához nem illik igazán a nyilvánvalóan bizonyítani akaró, de táncában és fellépésében egyaránt jóval kevésbé magabiztos és karakteres fiatal herceg, Alekszej Orlov. Rögeszmémmé válik, hogy az igazi herceg inkább a herceg barátja, Nyikolaj Csevicselov kéne legyen, aki jelképesen éppúgy a XIX. századból érkezett, mint Berezina, lenyűgöző tudással és szinte maszkként rátapadó, letörölhetetlen, ragyogó mosollyal: nyilvánvalóan ő a megfelelő Mr. Tökély. A színpadhoz nagyon közel, a harmadik sorban ülve megérzek valamit abból, milyen koncentrált egyéni teljesítményekre épül (természetesen még az összes kartáncos részéről is) azt az előírásos, hibátlan, „klasszikus” produkciót előállítani, aminek aztán lelkesen tapsolunk, hiszen egy apróbb arcrándulás vagy lélegzetvétel is megtörheti az egységet.

Jekatyerina Berezina és Alekszej Orlov a társulat Hamupipőke-előadásában

Nos, ők ketten, Berezina és Csevicselov nem lélegzenek. Aztán némi netes kutakodás után otthon kiderül, hogy nyitott kapukat döngetek, a Moszkvai Klasszikus Balett 2006-os DVD-felvételén még Nyikolaj Csevicselov volt a herceg – bár más Odette mellett – ez megnyugtat. (Viszont most kezdem el iszonyatosan sajnálni, hogy nem láttam Berezina-Csevicselov kettősét a A csodálatos mandarinban 2004-ben, szintén Miskolcon.) A Rothbartot táncoló Artyem Korosilov szenvedélyes, férfias, szuggesztív fellépése szintén rendkívül imponáló: ő az említetteknél kevésbé „mintaszerű”, személyiségét nem bújtatja el ennyire a professzionális technika mögé, és sikerül pontosan azt a baljós vonzerőt társítania Rothbarthoz, ami hitelesíti a figurát. Hiszen őszintén szólva nem könnyű a gonosz varázslót hozni 2008-ban, annyiszor előfordul, hogy nevetségessé válik a szerep, Korosilov viszont minden fölösleges hókuszpókusz nélkül egyszerűen csak használja saját szuggesztív, erős kisugárzását. Az előadás az ilyen erős karakterek miatt egy percig nem válik unalmassá, bár van olyan pillanat – az ominózus négy hattyúnál – amikor átmenetileg előbújiik a kisördög, és eszembe jut, hogy most tornászokat vagy artistákat nézek.

A miskolci közönség mindenesetre szétszedte az előadás végén a táncosokat, és valóban nem mindennapi élmény az orosz klasszikus balett aranykorába visszacsöppenni. Berezina jégkirálynő jött, látott, győzött: néha jólesik egy ilyen kaliberű, klasszikus dívát látni.