Kicsit csalok: a meleg esküvőről éppen lemaradtam, pedig a lengyel sajtóban nagy port kavart, hogy a kétszázezres lakosú dél-lengyelországi Kielcében, a Krakkótól másfél, Varsótól két és fél órányi vonatútra fekvő, egykor bányáiról, ma kereskedelméről ismert város idén ősszel ötödször megrendezett nemzetközi színházi fesztiválján kik, és főleg milyen külsőségek között esküdtek egymásnak örök hűséget. A második legnagyobb ellenzéki erő, a baloldali Lewica két vezető politikusa, a melegségét nyíltan vállaló, több mint két évtizede együtt is élő, a meglehetősen kilátástalan helyzetben lévő lengyel LMBTQ+ közösség jogaiért rendre kiálló Robert Biedroń és Krzysztof Śmiszek szeptember 30-án a Jakub Skrzywanek rendezte, eredetileg Szczecinben bemutatott Spartacus. Szerelem a járvány idején című előadás záró akkordjaként fogadott egymásnak örök hűséget a színpadon.
Ez csak játék, persze, de mégis elgondolkodtató, mert a színház mint a társadalom szeizmográfja lép itt működésbe – és ez az általam Kielcében már tényleg látott, nem csak hírből ismert előadásokra is feltétlenül igaz. A 2022-ben bemutatott előadáson amúgy minden egyes alkalommal a helyi civil meleg közösség tagjai léphetnek színpadra, hogy egy tradicionális lengyel népi esküvő külsőségei és kellékei között összeházasodjanak. A színház mint demokratikus, inkluzív intézmény tűnik fel itt egy színházi jelenet erejéig, markáns gesztussal provokálva a lengyel szavazópolgárt. Azt a polgárt, akinek katolikus elkötelezettsége a legújabb népszavazási adatok tükrében legalábbis véleményessé vált – lehet, hogy lassan megérkezünk a 21. századba?
Kielcében három nap alatt három lengyel előadást láttam (kettő Varsóból érkezett, egy helyi bemutató) – a kéthetes fesztivál összesen tíz produkciót tartalmazott. A főleg helyi közönség egy litván, illetve egy görög előadástól eltekintve kizárólag lengyel előadásokat nézhetett meg. Aki már járt életében színházi fesztiválon, tudja, hogy ez nagyon is laza tempó: minimum a napi három előadás lenne a normális. Ennek ellenére még sincs hiányérzetem, mivel a három produkció közül egyiken sem lehetett csak úgy tovább lépni, megrágásuk és megemésztésük időt követelt.
Marcin Zawada fesztiváligazgató régi motoros és régi barát. Megerősíti azt a benyomásomat, hogy az utóbbi években a páratlanul gazdag lengyel fesztivál-ökoszisztéma sokat változott, és nem feltétlenül előnyére. A Varsói Színházi Találkozót ugyan megrendezik évről évre, de a súlya érezhetően csökkent, Toruńban a Kontakt még tartja magát, a wrocławi Dialog körüli anomáliákról e hasábokon is beszámoltunk. Egyetértek a 2022-es kiadást ezeken az oldalakon szemléző Sándor Pankával: Kielcére egyre inkább oda kell figyelni. A Kielcei Nemzetközi Színházi Fesztivál ugyanis egyfajta lengyel showcase-zé, vagyis az évad jelentős lengyel előadásait, meg persze a kielcei színház saját bemutatóit is laza rendben egymás mellé helyező eseménnyé nőtte ki magát, alkalmi külföldi kitekintéssel.
Markus Öhrn: Three Episodes from Family Life
Markus Öhrn Három epizód a családi életből című rendezését 2021 őszén mutatták be a varsói Nowy Teatrban. Az előadás mindenestül illik Krzysztof Warlikowski színházának krédójába: a svéd Öhrn videó- és hanginstallációkat is készítő összművész és színházrendező, aki a nyugati polgári színházideál újrakeretezését sürgeti provokatív, a közönséget és a kritikát egyaránt erősen megosztó előadásaiban. A színházon kívülről érkezett, friss tekintet azonban kifejezetten jót tesz a színháznak. Öhrn a finn határ közelében egy huszonöt lelkes (!)faluban született, itt töltötte első éveit ápolónő anyja és könyvelő apja mellett. Érthető okokból bármifajta művészet csak jóval később lépett be az életébe. A fotó kelti fel először az érdeklődését, és hamarosan a patriarchális társadalom narratíváit kezdi kritizálni. Egy színházrendező barát hívja fel a figyelmét arra, hogy teátrális szempontból izgalmas, amit és ahogy csinál – így kezdődött minden, és az utóbbi tíz évben Európa megismerte Markus Öhrn nevét.
A Három epizód a családi életből teljesen transzparens alkotás: a néző pontosan azt kapja, amit a cím ígér. A rendező nyugodt, tárgyilagos hangját felvételről halljuk mindhárom „felvonás” előtt: sejtet és megelőlegez, máskor praktikus tanáccsal látja el a magát esetleg elveszettnek érző nézőt, felhíva figyelmét a lehetséges értelmezésekre, illetve hogy mire érdemes odafigyelni. Mindaz, amit a színpadon látunk, egyszerre erősen kihagyásos és túlzóan részletező. A néző általános érzése a látottakkal kapcsolatban a tanácstalanság és a viszolygás különös elegye. Ehhez sok köze van a sajátos időkezelésnek: Öhrn ideálja a hosszú csöndek, a néma tétlenség, a semmiből induló és oda tartó dialógusok színháza, ahol a hétköznapi időfogalom a semmibe szublimál.
A nagy, nyomasztóan üres white boxban egy teljesen átlagos család remélhetőleg nem teljesen átlagos mindennapjaiból kapunk láncfűrésszel kihasított metszetet. Az első jelenetben a felnőtt lány a színpad mélyén, egy koszos matracon fekve szipog, a térbe hosszú, csetlő-botló bénázás után megérkező, kizárólag önmagával elfoglalt apa és anya, meg a néma fiútestvér együtt próbálja kiszedni belőle, hogy mi történt. A lány nem beszél, így abszurd családi activity kezdődik: a néző már rég érti, hogy a nagybácsi olyasmit tett a lánnyal, amit egyáltalán nem lett volna szabad, de a szülők nem kapizsgálják a dolgot.
Markus Öhrn: Three Episodes from Family Life
Röhögségesen tragikus az egész, és ebben komoly szerep jut Sebastian Sebulec látványvilágának, amit a színlap „vizuális identitásként” jelöl: a négy szereplő az arcot teljesen takaró, rózsaszín maszkot visel, hatalmas, fekete száj- és szemüregekkel. Az álarcok – Makode Linde munkái – a görög színházi maszkokat épp úgy eszünkbe juttatják, mint az Öhrn több előadásában visszaköszönő rajzfilmes vizualitást. A látvány egyszerre bizarr és nevetséges, félelmetes és groteszk – és a jelzők az előadás egészére is bátran alkalmazhatók.
A második részben az erőszakot ezo-módszerekkel akarják feldolgozni a szülők, mérsékelt sikerrel, a néző pedig kínjában nevet a megerőszakolt lány körüli töketlenkedésen. A szülők a látszat, a felszín rabjai: az anya világossá teszi, hogy szó se lehet arról, hogy rendőrség elé kerüljön az ügy. Házon belül akarnak megoldást találni, ennek jegyében újrajátszatják (!) a lánnyal az erőszakot. A harmadik epizód kezdetén ugrunk az időben: a szülők és a lány megkötözve ülnek-fekszenek a térben, az addig javarészt passzív fiú kezébe veszi az irányítást, miközben egy csellista oldalt Bachot játszik. A fiú kemény vádbeszédet mond szülei ellen, akik szerinte az erőszaktevő társadalom támogatói és kiszolgálói. A folytatás apokaliptikus szürreáliává válik: a fehér padlón és a falakon csurog és fröccsen a vér, kegyetlen leszámolás tanúi leszünk. A Kill Bill-paródia hagyján, de amikor az egyik túlélő katolikus szokás szerint házszentelést hajt végre egy vérbe mártott testrésszel, majd a nézőtéren jól érzékelhető felhördülésre a maszkjára fagyott kaján vigyorral felénk fordulva bólogat, az megkoronázza a bizarr estét.
Katarzyna Minkowska: My Year of Rest and Relaxation
Utólag visszatekintve a másik varsói előadás, a Teatr Dramatycznyből érkezett, Otessa Moshfegh magyarul nem elérhető, angolul 2018-ban megjelent bestsellerén alapuló My Year of Rest and Relaxation (A pihenésem és kikapcsolódásom éve) tűnik a leginkább visszafogottnak a Kielcében látottak közül, pedig a három és fél órás tour de force közben egyáltalán nem ez volt az elsődleges élményem. Hatalmas, széles és mély térben zajlik Katarzyna Minkowska rendezése: az általa és Łukasz Mleczak által jegyzett díszlet lelóg a tágas színpadról, és nem lepődöm meg, amikor utólag megtudom, hogy Varsóban kvázi kiállítótérként működik a színpad, ahol a nézőtér sokkal kevésbé mereven különül el az ott zajló kevert akcióktól. Látványos, összművészeti, videót, filmet, koreográfiát, képzőművészetet, performanszokat is könnyeden magába szippantó erődemonstrációként is felfogható a nagy létszámú színészgárdával dolgozó előadás, ami egyben a színház élére frissen kinevezett Monika Strzępka érájának első premierje is volt, és mint ilyen, bátran olvasható igazgatói krédóként is.
A steril, üres tér újabb és újabb meglepetéseket tartogat: mintha egy random rend szerint mozgatható falakból épített loftlakás lenne, amiben elfér egy komplett művészeti galéria, egy kisebb gyógyszertár, egy pszichológus rendelője, de bőven jut hely egy feszült hangulatú családi ebédnek vagy a sarki kisboltnak is. Persze az nem mindegy, hogy hol van ez a kisbolt: a 21. század hajnalán, 2000-ben és 2001-ben járunk New Yorkban, a gazdagok és szépek világában, ahol a főhősnő, egy privilegizált helyzetben lévő fehér lány úgy dönt, hogy különböző gyógyszerek és legális drogok bevonásával egy évig aludni fog – ez lenne az a bizonyos 365 napnyi pihenés és kikapcsolódás. Az olvasó jól sejti: a szeptember 11-i terrortámadásokig hatol előre a koncentrikus körökben önmaga körül forgolódó cselekmény, csakhogy közben rengeteg dolog történik kívül és belül egyaránt.
Katarzyna Minkowska: My Year of Rest and Relaxation
A rendszeres és látszólag szigorúan szabályozott gyógyszerfogyasztás miatt a valóság és a képzelet, az ébrenlét és az álom határai gyorsan cseppfolyóssá válnak, a gyakori flashbackek és flashforwardok, a rövidke vagy épp hosszabb epizódok a környezetről adnak ironikus, szellemes, részletgazdag rajzot. Mintha az alvással a saját és a világ minden gondját egy csapásra megoldani akaró lány fejének belsejébe látnánk, sőt az ő szemén keresztül figyelnénk meg az egzotikusságában is ismerős világ kontúros szereplőit. A panorámakép egyes részleteire ráfókuszáló, azt igen alaposan, mégis célirányosan körbejáró elbeszéléstechnika végig éberen tartja a nézői figyelmet, miközben a beépített rétegek és filterek sem érdektelenek.
Az alvással megoldani gondolt (ál)problémák nem hierarchikusan, hanem egymás mellé rendelve tűnnek fel. Minkowska monstre előadásában van valami szuggesztív és hipnotikus az emlékek, álmok, valóságmozaikok, elképzelt és valóban megjelenő alakok szeszélyes, szüntelen kavargása révén. Színpadi multiverzum születik, ahol minden egy irányba, a korán felvázolt ezredvégi haláltánc felé mutat. Talán azért is olyan lehengerlő ez az egész számomra, mert a mi színházunkból ez a lépték évek óta hiányzik – és elnézve az elnézendőket, nem is most fog divatba jönni. Kicsekkolni az életből, lefeküdni és félelem nélkül felébredni: ezek lehetnek azok a gondolatok, melyek átjárót nyitnak a mi, nem amerikai módra agyonhajszolt életünk felé is.
Marcin Liber: But With Our Dead
Az utolsó, Kielcében látott előadás a Stefan Żeromski Színház saját, másfél éve bemutatott, folyamatosan teltházakkal futó, országos hírre szert tett produkciója, a Jacek Dehnel 2019-es regényéből Michał Kmiecik által írt De a mi halottainkkal. Talán inkább hírhedtet kellene mondani, hiszen a lengyel miniszterelnök, Jarosław Kaczyński ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy megszólaljon az előadás kapcsán. Figyeljük csak a Magyarországról is ismerős, hazug politikusi retorikát: ez az előadás is látványosan bizonyítja, hogy bár a kielcei színház nem a kormányzó konzervatív erő barátja, ám ő mégis bőséges forrást biztosított a színházépület régóta húzódó, lassan végpontjához érkező felújítására. Köszönjük, kedves vezető – tényleg, mintha a saját pénztárcájából adakozna.
A jobbos felhördülés amúgy nem csoda: a konzervatív képviselők szívükhöz kaptak 2022 tavaszán, amikor kiderült, hogy a lengyel zombiapokalipszist színre vivő produkcióban többek között a krakkói Wawel halottai is életre kelnek – ha valaki nem emlékezne, a lengyel uralkodók és történelmi személyiségek mellett itt van eltemetve a lengyel közbeszédet a mai napig tematizáló 2010-es szmolenszki légikatasztrófában elhunyt Lech Kaczyński is, a miniszterelnök testvére. A regény negyvenes évei elején járó szerzője rendszeresen exponálja magát közéleti kérdésekben, éles szatírájában pedig nem csak a lengyel, de a régió politikáján, a mindennapokat elárasztó nacionalizmuson élcelődik. A lengyel valóság kortársi alternatíváját felmutató szövegben a lengyel politika és közélet jeles és kevésbé ismert alakjai feltámadnak holtaikból, nem kis galibát okozva a nagyon is ismerős kelet-közép-európai világban. Az írót könyve megjelenése után azonnal blaszfémiával, a lengyel tradíció semmibevételével vádolták, de hát az olvasó elé tükröt tartó művészeknek sose volt, nem is lesz könnyű dolga.
A lengyel rendezői középgeneráció fontos alkotója, Marcin Liber előadásában megcseréli a színpad és a nézőtér helyét, ám ez jóval több puszta szcenikai megoldásnál. Mirek Kaczmarek díszlete valójában a kielcei színház nézőtere: a zsöllye vörös bársony széktámlái bármilyen külső jelzés nélkül sírkövekké lényegülnek, és a gyakorlatilag a teljes társulatot foglalkoztató előadás szereplői közöttük, mögöttük, mellettük, alattuk és felettük közlekedve játsszák be az egész (néző)teret. A leghátsó sor mögött három feszület teremti meg a hiánytalan temetői hangulatot, tövükben kétszemélyes rockzenekar húzza a zombiszínházhoz a talpalávalót, nagyon is élő halottaink ugyanis időről időre roskatag táncra perdülnek, illetve rekedt hangon énekelni kezdenek. Brechti songjaik (zene: NAGROBKI, azaz Sírkövek), precíz zombitáncuk (koreográfusok: Hashimotowixa), illúziókeltő, merthogy szinte menet közben róluk lefoszló temetési öltönyeik, fekete, fehér, szürke halotti sminkjük, boglyaszerű hajuk (jelmeztervezők: Mixer Group) mind hozzájárulnak az örök halloweeni hangulathoz. A társulat rendkívül jó formát mutat: a különböző generációkhoz tartozó, feltehetően más-más iskolán nevelkedett színészek szünet nélkül két órán keresztül működtetik ezt a rendkívül teátrális, komoly fizikai igénybevétellel járó formát.
Marcin Liber: But With Our Dead. Fotók: Stefan Zeromski Színház
A Krakkótól délkeletre fekvő Bochnia temetőjében március 3-án odahagyják síri nyugalmukat a holtak. Mint az várható, a média azonnal ráharap a különös esetre, és miközben a néző igazán jól szórakozik a perfektül koreografált zombirajzáson, életes képet kap a lengyel egészségügy, politika, vallás, az internet és a mindennapok kiábrándító valóságáról. A kamera- és mikrofonérzékeny, mindent mindenkinél jobban tudó honpolgárok világhódító konteói is sorra kerülnek. Így aztán megtudjuk, hogy a „…vírusokat Nyugaton tenyésztik ki, például egy bizonyos Soros. Nem vagyok antiszemita, de…” Honnan olyan ismerős mondatok ezek?
A Varsóban pöffeszkedő kormánypárti képviselők persze azonmód politikai tőkét kovácsolnának az ügyből, míg egy ponton belátják, hogy a lakóik által feldúlt sírokért talán mégsem lehet az ellenzéket hibáztatni – vagyis… A kőkeményen politikus plakátszínházat és zombikabarét elnézve egyrészt megnyugtató arra gondolni, hogy nem vagyunk egyedül a ká-európai pszichózisban. Másrészt abban is biztosak lehetünk, hogy a mi zombijaink legelőször egymás torkának esnének. A békés honpolgárnak így lesz van esélye túlélni.
