Személyes hangvételű beszámoló következik az utolsó három napról, mivel ez egy személyes hangvételű fesztivál volt.
Ambivalens, egyedülálló és megszokhatatlan élmény besétálni a Szegedi Börtön és Fegyház épületébe, hogy a fogvatartottakkal együtt nézzünk meg egy előadást. Idén ez a tizenharmadik alkalom — és vendéglátóink között akad, aki már az első előadást is látta… A Váróterem Projekt Qkac című előadása nem tartozik a fesztivál kimagasló teljesítményei közé. A személyi számítógépet és Qkac figuráját életre keltő Sebők Maya játékos és bohókás formában viszi színre Varró Dániel verseit, de az előadás az áthallásos szóviccek és némi műveltségi alap ellenére is kissé gyerekes marad. Qkac és Tehénke szerelmének kiteljesedése annyira ellentmond az előadás környezetének, hogy nehéz akár csak egy pillanatra is elvonatkoztatni attól, kik és hol nézik épp a színes szövetbábok mórikálását.
 Tiszavirág |
Inkább közönségére talált a fesztivál másik bábelőadása, a Barboncás Társulat Tiszavirág című produkciója. Kiss Ágnes rendező-bábszínész visszatérő vendég a THEALTER-en, így az előadás nem csak történetében, de hangulatában, kivitelezésében is jól alkalmazkodott a hetednapra már kissé fáradt (és a Zsinagóga melegétől elpilledt) közönség igényeihez. A szabadtéren felállított asztal mögött apró bábok keltették életre a tiszavirágzás eredettörténetét — a mesei helyszínek váltakozása, a bábok átalakulása, Nagy Gábor segítőkész zenéje mind hozzájárultak a varázslat megszületéséhez. A mese maga is izgalmas, de az igazi csodát a fesztivál legfiatalabb közönsége számára mégiscsak az jelentette, amikor maguk is kézbe vehették, kipróbálhatták a bábokat, felfedezhették titkaikat.
Sem titkokat, sem aktualitást nem ígért a fesztivál junior-díjas előadása, a Színház- és Filmművészeti Egyetem színeiben bemutatott Félelem és fogcsikor — zenés nyomorgás a Harmadik Birodalomban. Mégis, Tárnoki Márk rendezése akár az idei THEALTER programadó előadása is lehetne: olyan kiváló humorral jeleníti meg az aktualitásra törekvést, olyan látványosan próbál meg úgy beszélni rólunk, mintha nem is rólunk beszélne, hogy egymagában képes ellensúlyozni a fesztivál valamennyi mélyen politikus előadásának komolyságát.
 Félelem és fogcsikor |
Bertolt Brecht Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című drámájának kilenc jelenete töredékes, darabos történetté áll össze, sziporkázó momentumokba sűrítve a Harmadik Birodalom (még véletlenül sem a jelen) polgárainak hétköznapjait. Miközben a politikai radikalizáció egyre kétségbeesettebb döntések elé állítja a szereplőket, mélyen átélhető emberi pillanatok is megcsillannak a színpadon: Vizi Dávid két tűz közé szorult bírója, Messaoudi Emina az otthonát és férjét elhagyni kénytelen zsidó nő szerepében, vagy a csokiért induló, és szüleire ráijesztő gyerek bőrében felbukkanó Martinkovics Máté is felelősek a fesztivál kiemelkedő pillanataiért. A jelenetek között megszólaló tematikus, értelmező dalok (dalszöveg: Fekete Ádám) pedig a brechti próza egyenrangú partnereként teszik teljessé az előadást.
Ugyancsak a régmúltból érkeznek hozzánk Shakespeare dörgedelmes szavai a következő előadásban. A Sonnet 66 alkotói nagyszabású látványvilággal teszik aktuálissá a fél évezredes vers sorait. A táncként, performanszként, koncertként, de leginkább fekete mágiaként értelmezhető előadás színpadképét vészjóslóan lengedező akasztófa-kötelek és terjedelmes bohócgallérok uralják. A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulata meg sem próbálja elrejteni a szövegek aktualitását, könyörtelenül elénk tárja az emberiség ideológiai bűnlajstromát: a szépészeti műtétektől a holokausztig, a művészet- és szólásszabadság erőszakos kiszorításától a menekülthullámig számos jelenet rajzol plasztikus képet az emberiség elfajzásáról. Úgy tűnik, hogy nem csak Shakespeare, de az általa megénekelt problémák is halhatatlanok.
Pillanatnyi pihenő a szemnek és az elmének Fehér Ferenc Lift — boys will be boys című koreográfiája, a sepsiszentgyörgyi M Studióban készített munkája. Ez talán a fesztivál egyetlen olyan előadása, amely nem tesz fel véresen komoly kérdéseket az életről és az identitásról, miközben képes halálosan komolyan venni a saját játékát. Szigorúan szerkesztett, mozgalmas táncdarab, amely három férfi liftbéli utazásának terére korlátozódik. A három üzletember fokozatosan veszíti el, majd találja meg kapcsolatát a realitással, lényegül át a külsőségekhez ragaszkodó úriemberből James Bonddá, Transzformerré, vagy bármivé, amivé a férfilélek átlényegülni vágyik.
De nem sokáig pihenhetünk: Shakespeare és a lélek vájkálása szolgál kiindulási alapként a fesztivál idei két workshop-bemutatójának is. Lénárd Róbert és Sardar Tagirovsky csoportja egy héten át foglalkozott a Szentivánéji álommal (vagy a dráma alapján az őket érdeklő problémákkal). A workshopok eredményét péntek délután láthatta a közönség a Szegedi Nemzeti Színház balett-termében. Az évente új kihívásokat tartogató foglalkozások a THEALTER egyik legizgalmasabb, és legjellegzetesebb programjává nőtték ki magukat, melyeket a kívülállók is végig követhetnek a fesztivál honlapján naponta tudósító blogbejegyzések segítségével. Noha a két idei workshop-vezető merőben eltérő stratégiát választott a téma feldolgozására, egyik munkafolyamat sem volt tanulság nélküli: Sardar Tagirovsky az önmegismerés és teljes önátadás útján vezette végig csoportjának tagjait, miközben Lénárd Róbert tudományos szövegek segítségével keresett választ a szerelem mibenlétére. A testtel, a testek egymáshoz való viszonyával, illetve az önkép kialakításával kapcsolatos kérdések mindként bemutatóban megjelentek, talán válaszul a fesztiválon látható számos testképpel kapcsolatos előadás kérdésfelvetésére.
 Mi és ők. Fotó: thealterphoto2018 |
Fiatalok drámáját állította színpadra Fehér Balázs Benő a Mi és ők című előadásban. A történelmi szembenállással terhelt túszdrámát két gyerek, egy kisfiú (Vilmányi Benett) és egy kislány (László Lili) szemszögéből követhetjük végig. Mi, nézők is szemben ülünk egymással, a színészek mellett egymást is nézzük, ahogy a Zsinagóga tere is végig jelen van a maga málladozó oszlopaival, szentségének emlékével. Mindig van benne valami bizarr, ha felnőtt színész játszik gyerek szerepet — Vilmányi Benett és László Lili azonban ügyesen bújnak bele az egymásra licitáló, élményeiket büszkén mesélő, ugyanakkor traumatizált gyerekek bőrébe, bár a sok vér, durranás, és a történet brutalitása némiképp elmaszatolni látszik a túszdráma emberi vonásait.
Ha a politika a testről szól — márpedig arról is szól — akkor a női testtel kapcsolatos őszinte, ideáloktól mentes beszéd a kényelmetlenségek és nehézségek ellenére sem kerülhető el. Ezt az őszinteséget próbálja meg színpadra vinni Rózsavölgyi Zsuzsa, akinek előadását a technikai nehézségek az elszántság és kitartás manifesztumává varázsolják. 1.7 — az európai születési arányt hirdeti a cím, miközben egy fokozatosan csupaszra (vagyis szőrzetre) meztelenedő női test mutat be nekünk a testképpel, az önvédelemmel, a szüléssel, az abortusszal és a nemi éréssel kapcsolatos társadalmi elvárásokat és személyes történeteket. Lírai jelenetek és oktató jellegű “fun fact” gyűjtemények váltogatják egymást, miközben az előadás szépen kapcsolódik a THEALTER korábbi produkcióihoz — legszebben a Hasszán aga felesége című előadás emlékezetes jelenetéhez. Az agánét játszó Béres Márta “nem fogok szülni, mert…” kezdetű mondatai az 1.7-ben egy félénken ugráló, fehér nyuszi szájából hangzanak el, radikális ellenpontként az agáné energikus monológjára.
A fesztivál végére szinte már jó ismerősként köszöntjük Urbán András színpad elejére kiálló színészeit, amint hangzatos szövegeket és provokatív monológokat üvöltenek felénk. Az Úr nevében című előadás azonban még így is meg tud lepni: nem hazudtak az alkotók, ez valóban egy politikailag inkorrekt produkció. Feltrancsírozott disznófejtől keresztre feszített csontvázakig számos tárgy tesz hozzá a darab hatásához, de az igazi brutalitásért mégis maga a szöveg felelős. A darab rávilágít, hogyan torzulnak a tények, szempontok és vélemények a végletek fénytörésében, ugyanakkor a színészek elsöprő, tabudöntögető energiája hatalmas megkönnyebbüléssel is jár. Már csak azért is, mert ezzel az előadással búcsúzik az idei THEALTER: ezután végre kialhatjuk magunkat, hogy kissé azért szomorkásan emlékezzünk vissza a sok szép, felkavaró, elgondolkodtató, de mindenekelőtt progresszív előadásra, amelyekkel a szervezők idén is megörvendeztették a színházbarát közösséget.