Izland filmes szempontból rendkívül hálás környezet, elég a kamerával körbesvenkelni a marsbeli tájat, és a nézőt máris hatalmába keríti valami misztikusan borzongató, csontig hatoló érzés. Jéghideg óceán, sötétszürke ég, fortyogó vulkánok, gőzölgő gejzírek, fűvel beültetett háztetők, színes vakolatú házak, kisvárosi fíling a „legnépesebb” településeken is, folyamatosan süvítő szél, és ha mindez nem volna elég: a férfiak a vikingek közvetlen leszármazottai, a nők kelta felmenőkkel bírnak, a nemzet lélekszáma olyan alacsony, hogy szegről-végről az egész sziget rokoni kapcsolatban áll, a nordic noirok szerint ráadásul a birkafejet is szeretik.
Az Északi fények-szekció két izlandi filmjének hála az idei Titanicon is könnyen jeges hangulatba kerülhetünk: az Éjsötét játszma című alkotás gengsztersztori a techno uralta ezredforduló idején, míg a Viharföld a második gazdasági világválság utáni Izlandon játszódik, és természetesen mindkét film él a környezet nyújtotta „hatásvadász” lehetőségekkel: a hó megállás nélkül szakad a kulcsjelenetek alatt, de minimum a partot verdesve háborog a fagyos óceán.
Az Éjsötét játszma ezek ellenére is kevésbé „izlandi”, mint a másik mozi, stílusában simán passzol a trendi újgengszterfilmek sorába (narráció, feliratok, lassítások, osztott képmező, időugrások) – nem véletlen, hogy a zsáner felkent guruja, Nicolas Winding Refn (Elátkozott város-trilógia, Bronson, Drive – Gázt!) fantáziát látott benne producerként. A zsánerfilm sztorija nem túl bonyolult, és nem is túl eredeti, de olyan pörgősre vágott és érdekes karakterekkel, jó színészekkel teli, hogy végig leköti a nézőt: Stebbi (Þór Kristjánsson) egy rég nem látott iskolai havernak, Tótinak (Jóhannes Haukur Jóhannesson) köszönhetően bekerül a drogbiznisz legbelsőbb köreibe, ahol az ifjabb generáció épp hatalomátvételére készül a pszichopata Bruno (Damon Younger) vezérletével. A drogtól átitatott gengszterfilmek hagyományait követjük, amikor a felívelő szakasz után beköszön az elkerülhetetlen pokoljárás, majd a kijózanodás pillanata, de egy elegáns és eredeti befejezésre azért futja még az erejéből az első nagyjátékfilmes rendezőnek, Óskar Þór Axelssonnak, akire minden bizonnyal lecsap majd idővel Hollywood.
A Viharföld című alkotás Marteinn Þórsson mozija már kevésbé mondható trendkövetőnek és nemzetközinek – a film központi metaforája a mitikus izlandi figura, Grettir, a IX. századi törvényen kívüli és főhősünk, a nonkomformista poéta (kényszerűségből irodalomtanár, később gyermekvédelmi felügyelő), Böddi (Ólafur Darri Ólafsson) közötti párhuzam. Böddi, aki nemrég tért haza Németországból, imádja Wagnert és Nietzschét, és példaképének tekinti a Grettir-saga rettenthetetlen, soha meg nem alkuvó hősét, amit tanítványai körében is propagál, amikor a múlt dicsőségét hirdeti az elkényelmesedő, opportunista, a pénz bűvöletében élő nyugati társadalommal szemben. Böddi nem csupán tagbaszakadt, 190 centiméteres, vikingekre hajazó küllemével lóg ki a környezetéből, de egyéni nézeteivel is, melyeket a nőkhöz fűződő viszonya még tovább árnyal: reménytelenül szerelmes a helyi postás kisasszonyba, és egyéjszakás kalandjának is azonnal felajánlja, hogy elveszi, amint kiderül, hogy teherbe ejtette a nőt. A karcos, fekete humorú, erősen társadalomkritikus film ennek a „viking harcosnak” az egy évét követi nyomon, melyet egyéni sorstragédiái is beárnyékolnak: a mozi tulajdonképpeni kérdése, hogy mihez tud kezdeni a világ Böddivel és megfordítva, hová vezet az értékrendek közötti feloldhatatlan ellentét.
Az Avalon című svéd mozi bizonyos értelemben akár a Viharföld előzményfilmjének is tekinthető: a történet azoknak a „szép embereknek” a gondtalan világában játszódik, akik Böddit olyan nagyon irritálják: ők voltak a nyolcvanas évek materialista, hedonista, mindenki által irigyelt szimbólumai. Ahogy például a valamikori playboy, a romjaiban is vonzó hatvanas Janne (Johannes Brost), aki egy menő klubot, az Avalont készül épp megnyitni a svéd tengerparti városban, Båstadban. A szórakozóhelyet persze nem véletlenül hívják így: a film egyik kulcsjelenetében Janne fénykora együttesének, a Roxy Musicnak azonos című számára táncol egyedül és átszellemülten a diszkógömbök alatt, ennél is lényegesebb párhuzam azonban, hogy Avalon az Artúr-mondakörben a „holtak birodalmával”, a „boldogok szigetével” egyenlő – a hely tulajdonképpen a kelta mennyország, ahová a tündérek Artúr királyt a halála után vitték.
A mítosz ismeretében egészen más megvilágításba kerül és még kritikusabbnak tűnik Axel Petersén első nagyjátékfilmje, mely csak első körben egy felnőni képtelen, örök partiarc meghasonlás-története – Janne két hasonszőrű, majdnem egyidős barátját, az üzleti partnerét, Klast (Peter Carlberg) és a húgát, Jackie-t (Leonore Eckstrand) hősünkkel ellentétben még csak meg sem érinti a litván idénymunkás egyetemista halála. A klub nyitóbulija a parti végét jelenti mindhármuknak: hiába invesztáltak rengeteg pénzt az Avalonba, a „boldogság szigete” nem rájuk vár, nem tudnak soha megpihenni, a gyerekeik (mint az néhány jelenetből kiderül), sokkal érettebbek, felelősségteljesebbek náluk. Janne, Klas és Jackie reménytelen esetek, menthetetlenek, hatvanévesen is a fiatalság, a buli, a pénz, a szex bűvöletében élnek, valamiféle állandó kábulatban – hiába ők az élet császárai, ha rég halottak már.