Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÉPES KRÓNIKA

150 éves a szegedi fényképészet / Fekete Ház, Szeged
2009. aug. 23.
Lajstromba szedett hajdani fotográfusok és műtermek – kiállítva és könyvbe szerkesztve. A szegedi hivatásos fényképészet kezdeteinek emlékei sorakoznak falakon és lapokon, nem a művészet, hanem a mesterség felől nézve. MOLNÁR ILONA ÍRÁSA.

Negyvenöt, állandó műteremmel rendelkező fényképész munkásságát dogozza fel a szegedi Móra Ferenc Múzeumhoz tartozó Fekete Ház kiállítása és a hozzá csatolt kötet a kezdeteket (vagyis az 1859-1913 közti időszakot) választva vizsgálódása tárgyául, dokumentált mesterségtörténet formájában. A kiállításon és a szép kivitelű könyvben időrend szerint követik egymást a vállalkozások. A kísérőszöveg tisztes muzeológusi lelkiismerettel fog egybe minden fellelhető helytörténeti mozzanatot, kétségkívül biztos elrugaszkodási pontot nyújtva a későbbi összegző kutatások számára.

fenykepeszet 1bA kizárólag a kutatói célszerűséget szem előtt tartó szövegben – mint minden, korabeli idézetekkel megtűzdelt olvasnivalóban – bájosan avítt (citátumunkban éppenséggel morbid) fordulatokra akadhatunk (így például megtudjuk, hogy „Családok kívánságára lakásukban, betegek és holtak arcképeit is leveszi” Debrecenyi Ignác), ennek ellenére a hely- illetve fényirdatörténettel behatóan nem foglalkozó átlagnéző szívesebben merül el a fotográfiák világában azt vizsgálva, vajon mit tudhattak a szakma úttörői.

A képek két nagy csoportra oszthatók, portréra és városképre. Mivel a műtermi portrék a legkevésbé a személyiség megragadásának igényével, sokkal inkább az emlékőrzés és reprezentáció céljaival készültek, a köztük való eligazodásban a lefotózandó alanyok beállítása és a fotografálás körülményeinek összehasonlítgatása kínálja a legnagyobb élvezetet.

Az új szakma kompozíciós megoldásainak csiszolása végett természetesen a portréfestészethez fordult segítségért, s annak jól bevált kliséi szerint rendezték be műtermüket a mesterek. Így aztán kis leleménnyel kreálhattak „dolgozószobát”, „szalont”, „balkont”, netán egy tálalószekrény segítségével az otthon melegét sugalló miliőt, de szükség esetén még erdőszélét is. A színváltásokat – a bútorok cserélgetése mellett – festett háttérfüggönyökkel bonyolították, s a legbájosabb az a történetben, hogy még a leginkább illúziót keltő beállításban is a parasztbácsi és a bálozó lány ugyanazon a műtermi szőnyegen áll…

A szóló és páros fotók mellett nem ritkák az egész famíliát – akár nyolc, kilenc főt – felvonultató csoportképek, amelyeken a gyerekek mindig halálos komolysággal álldogálnak, ám ha jobban megnézzük, szigorú arckifejezésük csupán megtévesztés, valójában majd’ megpukkadnak a szülői kényszer igájában.

fenyirokA mindenkori portré eredményességét illetően kettőn áll a vásár: a modell felszabadultságán és a fényképész fantáziáján. Természetesen nem mindenki akkora tehetség, mint – a Bécsből hazatelepülvén sikeres festészetét fotografálással felcserélő – Borsos József, aki portréfestői modell-beállítási tapasztalatát vitte tovább. Hozzá képest a vidéki műtermekben bizony elég sok a megilletődött, nyársat nyelt alany! A szegediek közül Lintner Ferenc jeleskedett szituációteremtéssel, újságot adva a fényképezendők kezébe, s így viszonylag természetes hatásokat ért el. Keglovich Emilnek viszont még erre sem volt szüksége ahhoz, hogy kvalitásai révén kitűnjék a többiek közül, mert például Tisza Lajost és Munkácsy Mihályt ábrázoló kettősképe korántsem csak az ismert személyiségek miatt emelkedik ki a mezőnyből.

Tagadhatatlanul látványosabbak és érdekesebbek a városképek, amelyek a tiszai nagyárvíz dokumentálása miatt nyernek különleges értéket. A helyieknek valószínűleg nem újdonság ezek látványa, ám a képek feltehetően sokadszorra sem veszítenek hatásukból, oly megdöbbentőek. Általuk nemcsak a tragédia válik átélhetővé, de az is nyilvánvaló lesz, hogy az 1879-es pusztítás utáni újjáépítés nélkül aligha válhatott volna Szeged a mai vonzerővel bíró, belvárosi szerkezetében is modern nagyvárossá. Amihez a folyón átívelő vasúti híd megépítése is hozzátartozik, s amiről ugyancsak unikumnak számító fotósorozatokat találunk a falakon és a lapokon egyaránt.

Egy régi fénykép – a családi albumokból is tudható – sokkal szebb kiállítású, mint a maiak. Nemcsak azért, mert a papírja testesebb és időállóbb, hanem mert díszesen tervezett cégjelzés is tarkította, ami a képoldalon csak egy keskeny sávot sajátított ki, a hátlapokat viszont betöltötték a szebbnél szebb versók.  Ezek általában csak a fényképész és a város nevét tartalmazták (a még mindig kedvelt) barokkos vagy modern szecessziós, indás, alakos rajzzal övezve, de volt, aki a pontos címet, sőt Szilágyi Arthur egyéb közlendőt is –„Utánrendelések évek múlva is eszközöltetnek.” – fontosnak tartott megjeleníteni.

Böngészős, elmerülős, aprólékos maga az időszakos tárlat (a rendezők egy-két „élethű” műterem-imitációval próbálták oldani – amúgy nem túl sikeresen – a kiállítási enteriőr monotóniáját), nem különben a katalógusként szolgáló könyv is, aminek a kezelését ráadásul jócskán megnehezíti a közölt fotók – szerkesztői kényelemből fakadó – bonyolult azonosíthatósága. A Fényírók és fényirdák Szegeden című összeállítás tehát elsősorban szakmai kiadvány, amely T. Knotik Márta negyven esztendős kutatásainak eredményeit szedi sorba, viszont a téma vonzása révén az érdeklődő nagyközönség is haszonnal forgathatja.

A kiállítás 2009. szeptember 20-ig látogatható.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek